Legkeresettebb alkotók
  • Aba-Novák Vilmos keresett alkotó
    Aba-Novák Vilmos
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Tornai Gyula keresett alkotó
    Tornai Gyula
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Gábor Jenő keresett alkotó
    Gábor Jenő
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Batthyány Gyula keresett alkotó
    Batthyány Gyula

Tihanyi Lajos Tanulmányok

  1. Tihanyi Lajos - Kompozíció (Beszélgetok)
    1. Tihanyi Lajos, aki itthon a Nyolcak tagjaként vált ismertté, 1919-ben, a Tanácsköztársaság bukása miatt emigrálni kényszerült. Bécsben töltött tíz hónapot, majd néhány évig Berlinben élt. 1924-ben Párizsban telepedett le. Azok közé az emigránsok közé tartozott, akik 1926-ban nem éltek az amnesztia által felkínált haza térési lehetőséggel, és soha többé nem járt Magyarországon.
      Amikor Tihanyi elhagyta Budapestet, már komoly művészi oeuvre bizonyította tehetségét és több, mint tíz éves munkásságának gazdagságát. Tihanyi azonban ekkor még fiatal ember volt, munkássága delén. Nem csoda hát, hogy életművének jelentős része külföldön született 1919 és 1938 között.
      Tihanyi Lajos 20-as, 30-as évekbeli művészete idegen a magyar művészet akkori hazai irányzatai között. Ha nagyon találni szeretnénk rokon szemléletű műveket, jó pár évtizedet előre kell lépnünk. A 60-as években bukkannak fel az Európai Iskola alkotói, vagy a Tihanyit mesterének tartó Martyn Ferenc oeuvre-jében olyan festmények, amilyenek Tihanyi 20-as évek végi, 30-as években keletkezett munkái.
      Szokás a művészettörténetben analógiákat keresni. A Kompozíció esetében például Picassot említeni természetes. Sorolhatjuk a rokon képeket, mint pl. az Ülő nőt 1927-ből (MOMA, New York), A festő és modelljét 1928-ból (uo.), az Egy nő büsztje önarcképpel című festményt 1929-ből (mgt.). A visszaemlékezésekből, Tihanyi feljegyzéseiből tudjuk, hogy a két művész személyesen ismerte egymást. Tihanyi persze csak a kávéházak teraszán beszélgetett spanyol kollágájával, nem járt úgy a műtermeiben, mint tette azt néhány évvel később a legközelebbi Tihanyi-barát, Brassai. Nincs nyoma, hogy Tihanyi egyszer is megfordult volna Picassonál, vagy fordítva. De az, hogy jól ismerték egymás dolgait, az bizonyos. Tihanyi többször utal Picasso művészetére egy-egy levelében. A kiállításokon Picasso erőteljesen jelen volt. Tihanyi is számos csoportkiállításon szerepelt Párizsban. Elképzelhető, hogy Picasso Tihanyi önálló kiállítását is megnézte a Sacre du Printemps Galériában 1925-ben.
      A személyes ismeretség, a művek ismerete azonban nem azt eredményezte, hogy egymást másolták volna, vagy csupán követték volna a másik által preferált szín és formavilágot. A 20-as évek második felétől az absztrakt művészet egyre erőteljesebben ütötte fel a fejét Párizsban és a hatás alól nem lehetett kitérni. Tihanyi címjegyzékében számos párizsi művész címe szerepel, Arp, Brancusi, Gleizes és még számosan, és leveleiben is kitér többek művészetének értékelésére. Ha végignéznénk Arp és a többiek művészi oeuvre-jét, számos analógiát találnánk Tihanyi műveihez. Kirakós játék lehetne, hogy ki mit festett meg előbb és ki kire hathatott? Ezt azonban fölösleges végigjátszani, mert az azonosság csupán annak bizonyítéka, hogy valamennyien megérezték a kor szavát és ezt megörökítették képeikben. Tihanyi ugyanúgy naprakész műveket festett a 20-as, 30-as évek Párizsában, mint valamennyien, akik az Abstraction Créationhoz tartoztak, vagy azok, akik a szürrealizmus felé orientálódtak. Lehet, hogy voltak, akik ezt divatból tették. Tihanyi azonban nem tartozott ezek közé. Absztrakt képei szerves folytatásai korábbi művészetének. Ezt igazolja a Kompozíció című festménye is.
      Tihanyi még a 10-es években kezdte azt a sorozatát, amelynek egyik darabja ez a mű. Az induló rajzon két fej látható és a bal oldali, hosszú hajú alak egy félig nyitott könyvet tart a kezében (Ceruza, papír, 17 × 13,2 cm, MNG 66.74). Hosszú ideig nem nyúlt újra ehhez a témához, de 1928-ból fennmaradt egy olajképe (Olaj, fa, 80 × 100 cm, MNG 70.176 T., majd Blitz Galéria árverése), amelyen felfedezhető az előbbi két alak. Természetesen Tihanyi 1928-ban már nem úgy festett, rajzolt, mint a 10-es évek elején, ezért a Beszélgetők két alakja, a két fej nagyon messzire távolodott egymástól. De még jól felismerhető a bal oldali alak erős álla, hosszú orra, magas homloka, a váll és a kéz is. A másik alak nehezebben azonosítható, de a Beszélgetők jobb oldali fejének stilizált orra, homloka, sőt a haj fejhez igazodó íve is megfelel a korai rajz jobb oldali feje részleteinek. Ezen az olajképen már megjelennek azok a stiláris jegyek, amelyek felfedezhetők a Kompozíció motívumain is. Ilyen például a csíkozás, a nagy, világos formák és a kontúrozás.
      Ugyanezek a stiláris vonások több Tihanyi olajképen megtalálhatók. A művész hagyatékából kerültek az Absztrakt festmény (MNG 70.212 T.), a Sárgaruhás nő szürke háttér előtt (MNG 70.165 T.), valamint a Carmen című (MNG 70.171 T.) olajfestmény a Magyar Nemzeti Galériába. Ezek a képek jelzeteik alapján 1927-ből és 1928-ból valók. Mindegyiken még felfedezhetők az alakok, de nagyon erős stilizálással. Mindegyik festményen domináns a nagy, világos, többnyire gömbölyű forma, a sötét és a világos színtömegek kontrasztjára való építkezés, és a kontúrozás. Minden egyes mű motívumai között ott a csíkozás. Két festményen egy alakos a kompozíció, de a harmadikon két alak fedezhető fel, egy ülő és egy álló figura. E két alak akár a Beszélgetők alakja is lehet, hiszen könnyen azonosítható a kéz a kép középpontjában.
      A Kompozíció az előbbi festményekkel is rokon, de legközelebbi analógiája az ugyancsak a Magyar Nemzeti Galériában található Kompozíció két figurával című gouache festmény (59,5 × 46 cm, MNG F.70.188). Ezen a képen szintén két alak látható. Álló alakok, egymással szembeforduló pózban. A bal oldali, mint a Kompozíció bal oldali alakja, jobb kezét nyújtja a másik felé. Bár a kompozíció és ez a gouche nem ugyanarról a geometrikus stilizálásról árulkodik, de könnyen felismerhető, hogy ugyanazok a figurák voltak a kiindulópont. A kontúros szem mindkét művön jelen van. A jobb oldali figura fejének részleteiben is vannak rokon vonások, a gouache segítségével fölfejthető a fej két világos mértani formája. Ugyanígy a csíkozásra is található magzarázat. A gouache képen többek között a kéz a csíkozott.
      Olyan stilizálási részletek ezek, amelyek szinte valamennyi párizsi festőre jellemzőek. Függetlenek a művek születési éveitől, hiszen ugyanúgy föllelhetőek 1925-ben, mint 1937-ben. Ha Picasso Guernicaját idézzük, hiába a közel 10 év eltérés Tihanyi Kompozíciójától, a rokonság mégis szembeötlő. A monokróm színvilág mindkét festmény jellemzője. Tihanyi művészeti írásai bizonyítékai annak, hogy akár csupán egy ilyen jellemvonás is milyen sokatmondó tud lenni egy-egy festmény esetében.
      Fölmerül a kérdés, hogy konkrétan mit ábrázolhat ez a festmény? A két beszélgető ember motívumában lehet, hogy valamilyen szimbolikus jelentés rejtőzik. A könyv szerepeltetése, a furcsa ruházatú alakok megválasztása erre utal. Sajnos a kérdésre a válasz még várat magára, az azonban már most is kijelenthető, hogy a téma igen fontos volt a művész számára, hiszen számtalanszor visszanyúlt hozzá.

      Irodalom:
      - Dévényi Iván: Tihanyi. Budapest, 1968
      - Majoros Valéria Vanília: Tihanyi Lajos. Írásai és dokumentumok. Budapest, 2002.
      MV

  2. Tihanyi Lajos - Vörösruhás nő zöld háttérben

    1. Tihanyi Lajos, aki pályafutását Nagybányán kezdte, majd a Nyolcak egyik alapítója, 1919-től külföldön élt. Követve a magyar emigránsok útját, Bécsben, Berlinben, majd Párizsban élt. Párizsban ideje nagy részét a Dőme Kávéházban töltötte. Itt ismerkedhetett meg amerikai ?műgyűjtőkkel? is. Peggy Guggenheim, Catherine Dreier több festményt is megvásárolt a Kelet-Európából Nyugatra szakadt művészektől. Tihanyi kapcsolatba került mindkét hölggyel. Peggy Guggenheim megvásárolta az egyik badacsonyi tájképét. Catherine Dreierről nem tudjuk vásárolt-e Tihanyi-képet, de a neve megtalálható Tihanyi címjegyzékében. Jöttek Párizsba amerikai magyarok is és a művészetre kívántak költeni. Haraszti Zoltán több festménye tulajdonosa lett. Török püspök, aki Tihanyi Károlyi Mihályon keresztül ismerhetett meg, portrét rendelt tőle és elintézte, hogy meghívást kapjon a Brooklyn Museumtól egy nemzetközi kiállításra. Ez az 1929-ben rendezett kiállítás szolgált lehetőséggel ahhoz, hogy Tihanyi Amerikába utazzon. Párizsban akkorra már nagyon sok nehézséggel küszködött. Szüksége lett volna rá, hogy eladjon, mert a családtól kapott apanázs apadt, francia vásárlói pedig nemigen akadtak. Ahogy az idő haladt, az amerikai meggazdagodás, a híressé válás esélye Párizsból nézve egyre ígéretesebbnek látszott. Tihanyi megpróbált minden kapcsolatát mozgósítani. Hiába igyekeztek lebeszélni a rózsaszín álmokról, túlzott reményekről, az úti tervről az ottani ismerősök, semmi sem tartotta vissza. Bízott a kinti galériásokban, Neumannban, Stieglitzben és Brummerben. Bízott a Brooklyn Museum kiállítása mellett adódott újabb kiállítási lehetőségben, Arnold Murai galériájában. Az utat hosszúra tervezte. Másfél év lett belőle. E két kiállítás. Halasi Andor portréja Török jóvoltából bekerült a Brooklyn Museumba. Néhány festménye vevőre talált. Nem töltötte itt sem tétlenül az időt. Az új ismerősök, a barátok hozzátartozói portrékat szerettek volna, s a festő nem állhatott ellent. Megfestette Henry Miller feleségét, Frank Dobo, párizsi barátja bátyját, Stephent és feleségét Elsa Rose Fukushimát. Portrét festett a művészkollégáról, Nicolas Subáról. Szerelméről Cecile-ről, két képet is. A többi férfi és női arcképről nem tudjuk, kiket ábrázolnak, a tulajdonosok nevei alapján részben amerikaiakat (Bennet Toscan), részben honfitársakat (Barta Sándor, Dr. Hollós, Kármán). Frederick-Kiesler, az osztrák-amerikai építészhez is került festménye. A most felbukkant képről feltételezzük, hogy megrendelt mű. Tihanyi a megrendelést a festmény méretével is honorálta. Barátai hozzátartozóit, hogy ajándékba adhassa a képet, vagy, hogy ne kerüljön sokba nekik, kis méretekben festette meg. Mrs. Kar, ahogyan Mrs. Will Durant is, aki tájképeket, csendéleteket vásárolt a művésztől, megengedhettek maguknak nagyobb költséget is. Ez jól jött abból a szempontból is a festőnek, hogy a számára jobban megfelelő, nagyobb méretű vászonnal dolgozhatott. Jobban oda is figyelt a kidolgozásra. Mrs. Kart, mint a kedvenc modelljeit hajdanán, piros ruhában festette meg. A képen a színek erejének kihasználására és az absztrakcióra való törekvés érhető tetten. A hangsúlyos piros tömege áll szemben a háttér kékjével és e sötétekből kivillanó testrészek világos foltjával. A test szinte háromszög motívumként fogalmazódik meg. Látható a művész vonzalma a mértani formák szigorúságához, a ruha nyakkivágása, az arc részletei, mind a keménység, a határozottság kifejezésének szolgálatában állnak. Ismerünk egy másik portrét is, Grégoire Michonze (1902 - 1982) alkotását Mrs. Karról, amelyen lágyabb, puhább arcát láthatjuk. Tihanyi kritikusai szerint ő mindig az igazi egyéniséget érte tetten alkotásaiban. Talán ezúttal is neki volt igaza. Mrs. Kar a határozott amerikai nő típusa volt, bátor, kemény, kitartó. Tihanyi számára akár az ideál is lehetett, Amerikában, sőt az életben is, ő éppen ilyen erős kívánt lenni.

      Irodalom:
      Valerie Majoros: Lajos Tihanyi?s American Sojourn: 1929 ? 30
      Hungarian Studies Review, Vol. XXI, Nos. 1 ? 2. 1994
      Majoros Valéria Vanília: Tihanyi Lajos. Írásai és dokumentumok. Budapest, 2002
      MV

  3. Tihanyi Lajos - Kompozíciós vázlat
    1. Proveniencia:
      - 1936-tól Alexander Korda tulajdonában, London,
      Reprodukálva:
      - Majoros Valéria Vanília: Tihanyi Lajos írásai és dokumentumok, Monument Art, 2002, 19. kép

  4. Tihanyi Lajos - Trencséni utca
    1. Tihanyi 1912-ben

      Fennmaradt képeinek tanulsága szerint Tihanyi Lajos pályájának kitüntetett szakasza volt az 1912-es esztendő. Életművének egyetlen más évében sem született ennyi festménye, s műveinek kvalitása is azt mutatja, hogy ez a periódus alkotta egész munkásságának legerősebb időszakát. Ekkor készült többek között legismertebb - Greco és Kokoschka hatásáról árulkodó - önarcképe, valamint a londoni Korda-gyűjteményből hazatért Bölöni-portré is. E kitűnő arcképek és a néhány megdöbbentő expresszivitású aktos kompozíció ismeretében is kétségtelen, hogy ebben az esztendőben Tihanyi a tájkép műfajában alkotta meg legjelentősebb, legkiforrottabb képsorozatát.
      Az 1912-es évhez kötődik Tihanyi több jelentős kiállítása is. Májusban nyílt meg a kölni Sonderbund óriási nemzetközi tárlata, mely azon túl, hogy Van Gogh műveinek valaha volt egyik legbővebb, mintegy 125 művet felvonultató bemutatóját adta, a nemzetközi szekció keretében a közönség elé tárt egy reprezentatív magyar válogatást is. Tihanyi egy ma is magántulajdonban lévő portréval, Miklós Jenő arcképével szerepelt a tárlaton.
      1912 augusztusában nyílt meg a Nagybányai Jubiláris képkiállítás, mely a pályakezdő évek művészi terméséből mutatott be két alkotást, míg a Nyolcak harmadik, az év végén megrendezett tárlata már inkább a jelent, a festő legfrissebb törekvéseit, az elmúlt év művészi termését tárta a közönség elé. Mivel a bemutatott tizennégy festmény mintegy fele tájkép volt, könnyen elképzelhető, hogy a most bemutatott alkotás is szerepelt a tárlaton.

      A trencséni képek

      Az 1912-es év Tihanyi életében nem csupán a kiállítások tekintetében alakult sikeresen, de a tanulmányutak terén is új élményeket, inspiráló utazásokat hozott. Egy ebben az időben készült tájképének és néhány aktrajzának tanulsága szerint eljutott Firenzébe is, de az igazán maradandó impressziókat felvidéki utazása jelentette számára. Bár írott dokumentumok, levelek vagy visszaemlékezések nem tudósítanak erről az epizódról, a fennmaradt képek és a festő sajátkezű műlistája alapján biztosan állíthatjuk, hogy jó pár - eredményes alkotómunkával eltelő - hetet töltött Trencsénen. A Vág folyó két partján, a Fehér-Kárpátok lábánál elterülő város több magyar festő alkotásain is feltűnik. 1870 körül Ligeti Antal a trencséni vár festői romját választotta itt készült képe témájául, melyen a gazdag történelmi hagyományra való utalás a táj lenyűgöző romantikájával párosult. Nemes Lampérth József életművében szintén feltűnik az igéző fekvésű felvidéki város részlete. A szokatlanul élénk színekkel megoldott akvarell témája és nézőpontja szinte azonos Tihanyi festményével: mindkét képen a várhegy oldalán állva, az apró, nyeregtetős házak felett tekinthetünk le a Vág völgye felé.

      Cézanne nyomában

      A Nyolcak 1912-es, harmadik kiállításának katalógusában Tihanyi néhány bekezdés erejéig összefoglalta művészi hitvallását: "A festő teret akar a vásznon érzékeltetni, melyben tárgyak vannak. A tárgyak határát a tér szabja meg, amelyhez alkalmazkodnak. Ezen alkalmazkodás következtében az objectumnak nincs szorosan megszabva a határa. (...) De mivel a kép tárgya szorosan egy a környezetével, ezért kell együttesen felfognunk mindkét substantiát..."Tihanyi tehát - Cézanne nyomdokain haladva - most bemutatott tájképén sem a látványélmény puszta visszaadására törekedett, hanem elsősorban a tér és a kompozíció elvont problémáit tartotta szeme előtt. A formák torzulnak, a síkok és vonalak hajlása és iránya mind úgy módosul, ahogy a kép autonóm szerkezete megkívánja. Tihanyi témaválasztása is a kompozíció tömörítését szolgálja: a meredeken lejtő út, a kép függőleges középtengelye felé mutató egyenesek - a mellvédek, kapaszkodók és ereszcsatornák terelővonalai - szinte "beszippantják" a nézőt a kép örvénylő terébe. A festmény bravúros kolorisztikus megoldásának csúcspontja a kompozíció centrumába helyezett csattanó színtalálkozás: a zöld lomb, a világító fehér oromfal és a vörös tetősík hármasa mágnesként vonzza a tekintetet.
      A Kisvárosi utca című képre tökéletesen illenek Relle Pál, a Nyolcak egyik leglelkesebb támogatójának 1911-es, a művészcsoport második kiállítása alkalmával az Egyetértés című lapban írt sorai: "Tihanyi Lajos egyike a legkomolyabb magyar koloristáknak. Szín, valűr, rajz nála mind egy nagy festői probléma megoldásához szolgálnak. Mindent egyszerre, együtt lát, és sohasem pihen el annyira részleteknél, hogy közben az egészet elfelejtené. Kiállított tájképe a szintézis harmóniája, a mindent magába olvasztó kép."

      Egy gyűjtemény a "kizökkent időben"

      "Ritka az a kivétel, s általában a ’kizökkent idő’ következménye, amikor kisebb anyagi erővel is lehet műalkotásokat gyűjteni, ha a ’terep’ váratlanul szabaddá válik." Mravik László megállapítása, mellyel a magyar műgyűjtés történetét feldolgozó tanulmányát indítja, tökéletesen illik a most bemutatott kép egykori tulajdonosára. Horváth Béla (1930-1995) művészettörténész az 1945 utáni műgyűjtés egyik rejtőzködő, mégis jellegzetes alakja volt. Miközben neve Kernstok Károly és a Nyolcak művészcsoport elmélyült kutatójaként vált ismertté, a hatvanas évektől a legnagyobb titokban fejlesztette gyűjteményét. Elszánt munkával, nagy nélkülözések árán összegyűjtött, modern szellemű festményeit kollégáinak sem mutatta meg, így kollekciója a legutóbbi időkig a művészettörténész szakma előtt is ismeretlen volt. A avantgárd korai éveire, a magyar fauve-ok és a Nyolcak tagjaira koncentráló festményanyagban Kernstok mellett Márffy, Berény, Czigány és Tihanyi remekművei, közöttük e kiemelkedő kvalitású tájkép adta meg a legfontosabb hangsúlyokat.

      PROVENIENCIA
      - Egykor Horváth Béla gyűjteményében.

      KIÁLLÍTVA
      - Sümeg Városi Múzeum
      Avantgárd a gangon - Horváth Béla gyűjteménye
      - Kieselbach Galéria, 2006. március 7-14. - Horváth Béla gyűjteménye
      Győr Városi Múzeum

      IRODALOM
      - Dévényi Iván: Tihanyi. Budapest, 1968.
      - Majoros Valéria Vanília: Tihanyi Lajos írásai és dokumentumok. Budapest, 2002.
      - Majoros Valéria Vanília: Tihanyi Lajos. A művész és művészete. Budapest, 2004.
      - Mándy Stefánia: Egy megszállott kutatóról. Horváth Béla (1930-1995) hátrahagyott írásairól. In: Új Forrás, 28. 1996. 10. 47-58.
      MP

  5. Tihanyi Lajos - Gyerekportré ( Miska portréja )
    1. A festmény a festő feljegyzéseiben a 195. számot viseli és "Gyerekportrait" címmel szerepel. Tulajdonosaként Tihanyi Peggy Véghnét jelöli meg. A kép azon ritka Tihanyi alkotások egyike, amely születése óta nem került más tulajdonoshoz: mostanáig a Végh család őrizte. A festő feljegyzése szerint a Berlinben festett mű már 1936-ban Pesten volt található. Peggy és férje, Végh Gusztáv festőművész, (akit Peggy akár Tihanyinak köszönhetően ismerhetett meg, hiszen Párizsban a Maximban Tihanyi társaságában látott először), még azelőtt idehozták Párizsból, mielőtt visszaköltöztek volna hazájukba. A házaspár csak 1939-től maradt végleg Magyarországon. A festményt mindaddig ők őrizték, amíg Peggy kislánya, a modell Miska föl nem nőtt. A kép 2001-ben az ábrázolt hagyatékából került elő.
      Peggyt, Miskát és a festmény születésének körülményeit, Miska féltestvére, Végh Péter a következőképp mutatja be visszaemlékezésében:
      "Édesanyám, Enyedi Margit (aki Angliában járt iskolába, ill. ott nevelkedett - a Peggy/Margaret-Peggy becenevet viselte egész életében). Igen fiatalon megözvegyült és egyedül maradt a rózsadombi nagy lakásban 2 éves kislányával, Klárival, akinek beceneve - általam nem ismert okok miatt - Miska (MISA) volt, s ez a becenév rajta is maradt 1992-ben bekövetkezett haláláig. Édesanyám elhalt férje az akkor híres színházi rendező Sebestyén család tagja volt, így igen sok színházi rendező, színész, író (pld. Molnár Ferenc) tartozott a baráti körükhöz. Anyám nővére és férje, Vajda László Berlinben éltek, mert Vajda a világhírű rendező Reinhardt színházában rendező volt. Nagyapám, aki akkor hollandiai magyar nagykövet volt, nem akarta özvegy lányát egyedül Pesten hagyni bánatával, vett egy lakást Berlinben (Peggynek és a kis MISÁnak). Berlin akkor az európai művészvilág egyik központja volt. Anyám jól ismerte az ott élő magyar művészeket és mivel azok nagy többségükben rossz anyagi körülmények között voltak, igazi mecénásként támogatta és segítette őket. Ezek közé tartozott az akkor ott élő TIHANYI LAJOS is, -aki különösen nehéz helyzetben volt, mert süket és majdnem teljesen néma volt. 1922-ben hálából a sok segítségért és támogatásért festette meg az akkor 5 éves Miska portréját édesanyámnak."
      Tihanyi 1922-ben több portrét is festett. Legismertebb az általa "Nagy önarckép interieur"-nek nevezett, "Ablaknál álló férfi" címen ismert nagyméretű olajkép, amely a művész hagyatékával tért vissza Párizsból, s jelenleg a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményét gazdagítja. Ugyanígy került haza a "Barbechen portrait" is, amely egy fiatal hölgyet ábrázol. Ebben az időben Tihanyi azonban nemcsak olajportrékat festett. Litográfiákat és készített, de leginkább a krétát vette a kezébe. 1921-ben Ignotus Pált örökítette meg ezzel, 1922-ben Karin Michaelist. A Miska portréjához leginkább hasonló "Kislány képe" címu kislányarckép 1921-ben ugyancsak pasztell.
      A Magyar Nemzeti Galéria festményén (ltsz.: 70.163 T.), amely színvilágában a Miska portré tökéletes ellentéte, egy hasonló életkorú, szőke kislány látható hasonló kompozicionális elrendezésben. Mindkét képen egy kissé jobbra fordított fotelban, karosszéken ülnek a gyerekek, fejüket balra mozdítva. Ruhájuk hasonló, rövidujjú blúzocska és térdig érő kislányruha. A kezek mindkét képen hangsúlyosak, akár a fehér kötényen a gyermek ölében fekszenek, akár a karfát markolják. Ezek azok a pontok a festményeken, amelyek mozgalmasságukkal életre keltik a képeket. Az egyik kislány úgy tudja elviselni a modellülést, hogy érdeklődéssel, apró mosollyal arcán figyeli a festő bácsit, miközben észre sem veszi, hogy valamit morzsolgat az ujjaival, a másik kislány tágra nyílt szemekkel, megszeppenve, riadtan mered maga elé, jobb kezét ölébe lógatva, ballal a szék karfájára támaszkodva.
      A festő a hangsúlyozás érdekében merészen él a torzítás eszközével. Az MNG képén a fotel háttámlája inkább ellentmond a realitásnak, s ferde lesz, minthogy kilógni engedje a lányka hatalmas kék masniját. Így a gyermek jobban elvész a hatalmas fotelben. Hiába felnőttes arca, kiszolgáltatott gyermek marad a képen. E kiszolgáltatottság ábrázolásának eszköze Tihanyinál az is, hogy a gyermektest arányait megnöveli, a fejet nagynak, a testet egészen kicsinek ábrázolja. A részletekig lebontva odafigyel ábrázolásának céljára, mert nem egyszerűen lefesteni akarja megrendelőjének gyermekét. Nem szempont számára, hogy tetszeni fog-e majd a portré s örömmel teszik-e ki majd a falra, vagy egyáltalán kifizetik-e majd annak árát. A felgyűrődött szoknya alól látszani engedi a kislány vézna lábait, mert ez is szolgálja mondandóját, ahelyett, hogy szépen eligazítgatná a ruhát és megfelelne a fényképészektől megszokott elvárásoknak.
      Miska megfestésekor ugyancsak nem törődött azzal, hogy egy gyermekportréval szemben mik lehetnek az elvárások. Peggytől nem várt pénzt, de az a gondolat sem foglalkoztatta, hogy az anyuka öt éves kislányát ugyanúgy szépnek szeretné látni majd a festményen is, mint a valóságban látja. Fontosabb volt számára a pillanat megörökítése, mert ezzel jobban tudta kifejezni mondandóját. A képből sugárzik a melegség. A színeket úgy válogatta Tihanyi, hogy kerüljön minden hideg árnyalatot. A szépen öltöztetett gyermeken látszik, hogy békés, meghitt környezet, szerető család veszik körül. S látszik az is, hogy a kislány jólnevelt, azt tanulta meg, hogy az őt szerető felnőtteknek engedelmeskedjék. Legszívesebben fölugrana a székből, hogy játékaihoz szaladjon, de nem teszi, mert akiktől mindent megkap, mást várnak tőle s ő meg kíván felelni elvárásaiknak. Megszeppenését azonban nem tudja palástolni és mosolyt is hiába kérnek tőle. Tihanyi ezt az állapotot festi a portréra. A legörbült szájat, a megrettent tekintetet érzi jellemzőnek. A kislány bal kezét a karfára teszi, de az eltúlzott arányok bizonyítják, hogy ez a mozdulat sokkal nagyobb jelentőséggel bír. A szék karfája jelkép: ez köti össze a gyermeket az ő biztonságos világával. A karfa a menedék. A kislány arra pillanatra vár, amikor megengedik neki, hogy a székből fölugorjon s ezt a karfára támaszkodva teszi majd meg.
      Míg Tihanyi a kékekkel és más hideg színekkel megjelenített másik kislány portréjával a gyermeki kiszolgáltatottságot szólaltatta meg, addig ezzel a kislányportréval egy apját elveszítő gyermek biztonságkeresését ábrázolta.

      Irodalom
      - Robert Desnos: Tihanyi. Párizs, 1936.
      - Dévényi Iván: Tihanyi Lajos. Budapest, 1968.
      - Majoros Valéria: Tihanyi Lajos. Kézirat, 1993.
      - Végh Péter visszaemlékezése. Kézirat, 2000.
      MV

  6. Tihanyi Lajos - Csendélet kék üvegpalackkal
    1. "Ő a kor egyik legnagyobb festője"
      Brassai (Halász Gyula)

      "Vajon az a testi és lelki megrázkódtatás, amely a fiatalembert kirekesztette
      a hangok világából, és bezárta a csendjébe és magányába, új dimenzióval gazdagította a látását? Ettől kezdve a világot felfokozott élességgel
      és érzékenységgel nézte, és ez meglátszik egész festészetén.
      Kétség kívül befolyással volt rá Gauguin, El Greco és elsősorban Cézanne, továbbá a kubizmus és a fauve-ok irányzata, de látásmódjának eredetiségét ezek nem változtatták meg. És bár állandóan új vonásokkal gazdagította festészetét - sok, 35-40 évvel ezelőtt festett képe olyan, mintha napjainkban készült volna -,
      élete utolsó szakaszának absztrakt képei ugyanazt az érzéki teljességet,
      a színeknek ugyanazt a magas feszültségét, a szerkesztésnek ugyanazt az akaratát mutatják, mint ifjúkori művei. Tihanyinak a festészet a vérében volt."
      A fenti sorok szerzője - a Halász Gyulaként született, s kezdetben még festői ambíciókat dédelgető világhírű fotóművész, Brassai - 1921-ben találkozott későbbi barátjával, az általa rajongva tisztelt, s "a kor egyik legnagyobb festőjének" tartott Tihanyi Lajossal. Mindketten Berlinben, a Tanácsköztársaság bukásával egyfajta avantgárd menedékként szolgáló városban éltek, sikerekben bízva, de a kényszerű, s talán szükségszerűnek is mondható csalódás útján haladva. Tihanyi - Nemes Lampérth Józsefhez, Bernáth Aurélhoz, s a többi magyar művész-emigránshoz hasonlóan - nem talált igazi otthonra a mozgalmas művészeti élettel rendelkező, mégis túlzottan szürkének és vonalasnak ható német fővárosban. 1923-ban dönt a távozás mellett, s Brüsszelen keresztül Párizsba utazik. Korabeli leveleiben, így pártfogójához és barátjához, Ciaclan Virgilhez írt üzenetében is az eufória hangja, a viszontlátás önfeledt öröme szólal meg: "Régi szerelmem újra, sőt jobban virul, mint valaha. Páris nagyszerű, fényes, gazdag, a franciák kedvesek és a nők olyan szépek - csak éppen hogy nem reám várnak. Gondolhatod mily jó itt lenni, Berlin után, ami ennek a fénynek árnyéka. Jól eszem iszom és egyelőre elfelejtkezem az élet komolyabb céljairól".
      A "régi szerelem", Párizs, először 1907 telén tárta fel igéző bájait a fiatal, alig néhány éve festő Tihanyi számára. A megismerkedés "előszobája" - az éledő magyar modernizmusban szinte megszokott módon - Nagybánya volt, ahol az év nyarát eltöltve az alig 22 éves ifjú festő rögtön a tradícióval szembeszálló, Czóbel Párizsból hozott vásznaitól megrészegült fiatal újítók hatása alá került.
      Ekkor már természetesen nem volt érintetlen a művészet forradalmát hozó, Franciaországból érkező irányzatok befolyásától: 1907 tavaszán Budapesten látta a Nemzeti Szalon legendássá vált, több mint hetven Gauguin-művet bemutató modern francia tárlatát, melyen többek közt öt jelentős Cézanne festmény
      is a közönség elé került. A nagybányai nyár élménye minden bizonnyal meghatározó lehetett az olajfestéssel alig egy éve megismerkedő, de rendkívüli lendülettel fejlődő fiatal Tihanyi számára, de az igazi áttörést - mely művei színvonalán is nyomot hagyott - Párizs jelentette. "A piktúráról való fogalmaimat ... a Párisban töltött 4 hónap tisztázta előttem. (...) Gauguin, Matisse, Cézanne,
      az első ideál, de őt megismerve csak a régiek tiszteletére és megértésére jutottam. Elvetettem minden formát, csak a természet megismerése és a tárgyak megkonstruálása volt előbb a feladat. Ez azután gyorsan vezetett a kép megkonstruálására" - olvasható a művész egyik, 1920-ben papírra vetett önéletrajzában.

      Cézanne nyomában, de új utakon
      A most aukcióra kerülő mű 1909-ben vagy azt követő esztendőben készült,
      mikor Tihanyi már a Nyolcak művészcsoport tagjaként mutatta be alkotásait az új stílustörekvéseket vegyes érzelmekkel fogadó magyar közönségnek. A MIÉNK kiállításai, majd a Nyolcak bemutatkozó, Uj képek címen megrendezett tárlata nem csupán a résztvevő művészek életében, de a szárnyait bontogató magyar avantgárd történetében is mérföldkőnek számítottak. Tihanyit már a kortárs kritikusok is a csoport egyik legerősebb művészi egyéniségének tartották,
      s ez az értékelés a mai napig érvényes. Most bemutatott alkotása nemcsak tehetségének fényes bizonyítéka, de arra is rámutat, milyen erős hatást gyakorolt Cézanne forradalmi változásokat hozó festészete a fiatal magyar festők újat akaró nemzedékére.
      A Nyolcak 1912-es, harmadik kiállításának katalógusában ars poeticának is beillő sorok olvashatók Tihanyi tollából: "A festő teret akar a vásznon érzékeltetni, melyben tárgyak vannak. A tárgyak határát a tér szabja meg, amelyhez alkalmazkodnak. Ezen alkalmazkodás következtében az objectumnak nincs szorosan megszabva a határa. (...) De mivel a kép tárgya szorosan egy
      a környezetével, ezért kell együttesen felfognunk mindkét substantiát..."
      Tihanyi tehát - Cézanne nyomdokain haladva - nem a látványélmény puszta visszaadására törekedett, hanem elsősorban a tér, az ábrázolt tárgyak, valamint
      a köztük kapcsolatot teremtő kompozíció elvont problémáit tartotta szeme előtt.
      A most bemutatott csendéleten Cézanne precízen szerkesztő, a háromdimenziós teret autonóm módon, a kép vizuális rendjének alárendelve kezelő komponálását a Tihanyira annyira jellemző, s talán El Greco inspirációjára is utaló expresszív festői gesztusok élénkítik. Így a kép nem annyira az univerzumot kormányozó erők tökéletes és könyörtelen logikáját, a megváltoztathatatlanság és szilárdság cézanne-i rendjét jeleníti meg: mindezt átszínezi az alkotói temperamentum nehezen kordában tartott szertelensége. A kép valójában a festő műtermében megtalálható egyszerű, hétköznapi tárgyak tudatosan elrendezett együttesét ábrázolja, mely átalakul, torzul a kompozíció belső törvényeinek engedelmeskedve. Így válik a kék palack az egész együttest összefogó, a kép felső szélét karcsú oszlopként "megtartó" függőleges tengellyé, az érdekes formájú
      réz- vagy kerámia edény a világos tónusokkal egyensúlyt tartó folttá, a barokkos lendülettel hullámzó drapéria pedig élettel telített, színeket felvillantó felületté, melyen önálló életet él a reflexek páratlanul gazdag, egymásba úszó zöldekből, kékekből, sárgákból és lilákból szőtt kavalkádja. Mindezt megkoronázza az egész életmű egyik legdekoratívabb színpárosítása: a kobaltkék háttérből gyönyörűen metsződik ki a flóderos felületű, borzosan megfestett asztal, mely a néző felé billentett lapjával a felfelé törő mozgás illúziójával tölti meg a teret.

      Gross Andor gyűjteménye
      A Tihanyi talán legerősebb éveit reprezentáló Csendélet kék üvegpalackkal nem csupán művészi kvalitásai okán emelkedik ki az életműből, de korábbi tulajdonosa miatt is figyelemre méltó. Egykor Gross (Grósz) Andor gyűjteményét gazdagította, akinek vonásait Tihanyi egyik legszebb portréja is megörökítette.
      Az egykor grafikusnak készülő, széles műveltségű, verseket író, zenét komponáló, de a művészettel később felhagyó Gross Tihanyi mellett Déry Tiborral is szoros barátságban volt. Az író Ítélet nincs című könyvének egyik fejezetében e szavakkal idézi meg a rá rendkívül intenzív hatást gyakorló fiatalember egyéniségét:
      "Magas termetével, kissé hajlott hátával, nagy orrával, elálló füleivel a költészet infravörös, láthatatlan sugárzásával hevítette fel a helységet, ahová belépett... Minden porcikámmal behódoltam lénye megmagyarázhatatlan, erőszakos poézisének... Életem bőségesen ömlő érzelmi áramlatainak első nagy gyűjtőmedencéje ő volt... Dosztojevszkijt olvastatott velem, Adyt, Babitsot".
      Déry egyik legfontosabb művének címe, a G. A. úr X.-ben minden kétséget kizáróan szintén egykori barátjának nevére utal.
      Gross Andort feltehetően Déry Tibor mutatta be Tihanyinak, akitől idővel legalább négy festmény és számos rajz került a birtokába. A Nyolcak több művészétől is vásárolt műveket, s így a csoport egyik fontos mecénásává vált. Bár Déry szavai szerint az a fajta ember volt, "akinek a lelkében a múzsa azon tűnődik,
      hal legyen-e, madár vagy emlős, s végül némán a vízfenéken marad",
      mégis művészetpártoló tevékenységével elérte a halhatatlanságot: írásban és festményeken is feltűnik jellegzetes karaktere, s az általa egykor birtokolt művek, így a most aukcióra kerülő csendélet is tovább öregbíti hírnevét.

      Reprodukálva:
      - Majoros Valéria Vanília: Tihanyi Lajos, Budapest, 2004

      Proveniencia:
      - egykor Gross Andor gyűjteményében

      IRODALOM
      - Dévényi Iván: Tihanyi. Budapest, 1968.
      - Majoros Valéria Vanília: Tihanyi Lajos írásai és dokumentumok. Budapest, 2002.
      - Majoros Valéria Vanília: Tihanyi Lajos. A művész és művészete. Budapest, 2004.
      MP

  7. Tihanyi Lajos - Erdős táj
    1. "Legjobb az egyenes út", azaz becsületesnek lenni a legjobb - mondja a közmondás. De mondja azt is, hogy "Járt utat, járatlanért el ne hagyj". Számos szólásunknak és a közmondásoknak a jelentését sem kell magyaráznunk, hiszen olyannyira a vérünkbe ivódtak, hogy mindenki ismeri őket. "Fel is út, le is út", "Hosszú út a halál útja", "Aki úton épít, sok bíróra talál", "Járt úton nem terem fű", "Útnak, szónak nincsen vége" - és még folytatható sor. Ki nem jár egy úton valakivel? Ki nem járja ki valami számára fontosnak az útját? Ki nem nyit utat valaminek? Néha nem merünk elmenni valakivel egy úton. Amióta világ a világ, sajnos mindig voltak olyanok is, akik eltettek valakit az útból. Aki kapatos, annak keskeny az út, aki sikereket ér el, annak fényes. Mindenkinek jó tanács, hogy "Úton igazság, háznál barátság" és örök bizonyosság, hogy "Nincsen olyan út, hogy vége ne legyen".
      Nem véletlen, hogy az úttal kapcsolatos kifejezések száma sem csekély. Ha eltévedünk, útba igazít valaki, de az is előfordul, hogy elküldünk valakit az utunkból. Örülünk, ha az amire éppen szükségünk van útba esik és bosszankodunk, ha valami az utunkba áll. Úton útfélen találkozunk olyanokkal, akik a legjobb úton járnak, de az utat tévesztők, a rossz úton járók is utunkba kerülhetnek. Ha tehetjük, kiadjuk az útjukat, míg szeretteinkét egyengetjük. Az útrakelőknek mindig szerencsés, jó utat kívánunk.
      Az út a képzőművészetben is gyakori ábrázolás. Az útképek, bár nem feltétlen bírnak szimbolikus jelentéssel, mégsem tudnak megszabadulni a hozzájuk kapcsolható tartalomtól. Az "élet útjai", az "emberi utak" szimbólumai is ők, még akkor is, ha csupán egy táji élmény részletei. Az erdőből kivezető út mindig a megkönnyebbülés érzetét váltja ki nézőjében, a sivatagi, göröngyös, sziklás út a nehézségeket idézi. A végtelenbe vesző utakon, mi a nézők is ott haladunk és ritkán gondolunk arra, hogy ezek esetleg csak a perspektíva érzékeltetés eszközei. A perspektíva, hogy visszakanyarodjunk a kiindulópontunkhoz, újra a szimbólumok világába vezet.
      E helyt nincs módunk sorra venni az egyetemes művészettörténet útábrázolásait, meg kell elégednünk azzal, hogy mint ahogy az irodalomban Dantétól kezdve Updike-ig mindenkinél megtalálhatjuk az út valamilyen jelentésének felhasználását, a képzőművészetben is találhatunk bőven példát. Különösen a 19-20. századi festészet bővelkedik útábrázolásokkal. Pissarro, Cézanne, Van Gogh, Henri Rousseau, Ensor, a Blaue Reiter, a Brücke - mind-mind más-más utakat járva és festve, különböző lehetőségek, jelentések megtestesítői. De a magyarokról sem feledkezzünk meg! Paál László, Munkácsy után volt Csontvárynk is, aki számára az út az egyik legfontosabb motívum. Voltak utak, amelyek a barbizoni erdők ijesztő sötétjébe vezettek, voltak, amelyek az Etna füstölgő kráteréhez. Az éjszakai országutak félelmetes magánya ugyanúgy megjelenik a képeken, mint a virágzó gyümölcsfák szegélyezte utak tavaszébresztő, új életet szülő melege.
      Tihanyi Lajos festészete szintén bővelkedik útábrázolásokban. A Nyolcak számára ez kedvelt téma volt, különösen azon tagok számára, akik korábban Nagybányán is megfordultak. Czigány Dezső gyerektemetést ábrázoló festményén útszéli Krisztus mellett haladva siratják el a szülők bánatukat, Márffy Ödön az erdők csendjében talál nyugalomra. Tihanyi már Nagybányán is számos olyan képet festett, rajzolt, amelyen utakat láthatunk. Az utcasarkokon döntenünk kell, hogy merre menjünk tovább és ha el akarunk jutni a távoli hegyek tövében biztonságot ígérő házakig, bizony sokat kell gyalogolnunk a göröngyös kaptatókon. Hidak segíthetnek az átkelésben, kitaposott ösvények, megpihenhetünk néha az útszéli jegenyék árnyékában. Előfordul azonban az is, hogy az előttünk álló utak elvesznek a végtelenben, a távolban a hegyek sötétje rémisztő lehetőségeket ígér és nem segítenek a fák sem, hiszen a viharos felhők zivatart jósolnak, a villámok és a lezúduló eső ellen csenevész lombjaik nem nyújthatnak védelmet. Talán visszafordulhatnánk még, de Tihanyi ennek lehetőségét képkivágásaival mindig kizárja, amint azt különösen az 1917-es év bő termése bizonyítja.
      Tihanyi Nagybányán festette az első olyan olajképeket, amelyen a kép előterében egy kiszélesedő utat, már-már teret láthatunk és ezt az üres formát, színfoltot körben lezárja a "nincs tovább" érzetét keltve. A színekből és a lezáró motívumokból - amelyek barátságos, piros cserepes falusi, városias házak, a településeket díszítő utcai fák, a házak mögött a hegyek felé elnyúló kertek - következően a festmények nem a világvége hangulatát szülik, hanem a révbe érés biztonságát, a megérkezés kedves örömét sugallják.
      Nagybányát követően a 10-es évek elején Tihanyi a nyarakat a Felvidéken töltötte. Az itt festett legkorábbi tájképek annyiban különböznek elődeiktől, hogy a kompozíciókról eltűnnek az épített táji részletek. Erdők fogadnak bennünket és az erdőkben kanyargó gyalogutak, amelyek a kirándulásokra emlékeztetnek, a pihenés, a kikapcsolódás, a felfrissülés jelképei is lehetnek. E festmények egyik reprezentatív darabja az Erdős tájkép című olajkép, amely hibátlanul és érintetlenül vészelte át a születése óta eltelt közel kilencven évet. 1911-ben Tihanyi a Szepességben feljegyzései szerint kilenc tájképet festett. Műveinek hasonló címeket adott: Erdős tájkép, Szepesi táj, Tájkép szepességi falusiak, Szepesi tájkép. A festmények egy része Magyarországon maradt mivel 1919 előtt új tulajdonosához került. Ez volt a sorsa az Erdős tájképnek is. Tihanyi feljegyzései szerint egy ilyen című festménye Pogány Kálmáné lett. Minden bizonnyal a Tihanyi által 190. tételként számon tartott olajkép azonos az erdőből kivezető, majd egy síkságon át a távoli csúcsos hegy felé kanyarodó, benyúló fatörzsekkel szegélyezett utat ábrázoló képpel. Ez az 1961-ben a Művelődési Minisztériumtól védettséget kapott (védettségi szám: 81004/1961.I.4.) festmény az 1973-as Magyar Nemzeti Galériabeli Tihanyi kiállítás katalógusa szerint (18.tétel) özv.Pogány Istvánné tulajdonában volt. A névazonosság feltehetőleg nem véletlen, bár nem ismerjük Pogány Kálmán leszármazottai, családtagjai nevét.
      Pogány Kálmán (1882-1951) művészettörténész volt, 1908-1920 között a Szépművészeti Múzeum őre. A Tanácsköztársaság idején Lukács György mellett dolgozott, a művészeti direktórium irányításában működött közre, ő vezette a szocializáló bizottságot. 1919-ben ő rendezte a Műcsarnokban a köztulajdonba vett műkincsek kiállítását, amelyen három Tihanyi-kép is szerepelt. Elképzelhető, hogy ezidőtájt került ismeretségbe a festővel, hiszen a kapcsolatukat bizonyító egyetlen dokumentum is ebből az időből való. Ez egy 1919. május 24. keltezésű Tihanyi levél, amelyben "Pogány elvtárssal", a bevonult katonával tudatja a festő, hogy inkább a Direktóriumban lenne szükség a munkájára és azt tanácsolja, hogy térjen vissza, megígérve, hogy ő is közben fog járni ebben az ügyben. (Hadtörténeti Múzeum 14.042) Elképzelhető azonban az is, hogy korábban kötöttek ismeretséget. Az 1918-as MA kiállítás erre alkalmat adhatott.
      A Szepességben festett más képek nagyobbik része még Tihanyitól külföldre, Bécsbe, Berlinbe, Londonba vándorolt. Az utóbbi évtizedben ugyan fölbukkant Erdélyben egy lappangó kép, a dr.Ciaclan Virgil gyűjteményéből való, de ez sem Magyarországra, hanem Svájcba került. Bár három festményről még tudni, hogy hajdan Budapesten maradtak, de arról nincs információ merre keresendők, nem lettek-e esetleg áldozatai a háborúknak, a forradalomnak. Így bizton állíthatjuk, hogy az Erdős tájkép, bár számos analógiával bír - mint például a Miskolci Hermann Ottó Múzeum Tájkép kanyargó úttal című Tihanyi festménye (73.1.), vagy a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében található Tájkép (F.K.10.480) - a műkereskedelemben nemigen számíthat párjára, Tihanyi életművének kiemelkedő darabja.

      Irodalom:
      - Robert Desnos: Tihanyi. Párizs, 1936
      - Dévényi Iván: Tihanyi Lajos. Budapest, 1968
      - Krisztina Passuth: Lajos Tihanyi. Dresden, 1977
      - Tihanyi Lajos emlékkiállítása. Magyar Nemzeti Galéria, 1973
      - Majoros Valéria: Tihanyi. Kandidátusi ért. 1993
      MV

  8. Tihanyi Lajos - Önarckép
    1. Proveniencia:
      Mrs. Sonja Himler (Cambridge) tulajdonában (1936)

      Kiállítva:
      -Stockholm, 1921
      -Lajos Tihanyi. Berlin, Galerie Ferdinand Möller, 1921. április – május, katalógus: 7.
      -Tihanyi oeuvres 1914–1925. Párizs, Sacre du Printemps, 1925. április–május
      -Amszterdam, Rotterdam, Hága, 1926; Drezda, Baumbach Galerie, 1927; Group Exhibition of American and Foreign Artists. Brooklyn Museum, New York, 1929. június–október

      Reprodukálva:
      -Robert Desnos: Tihanyi peintures 1908–1922. Paris, Editions «Ars», 1936. tábla: XXVIII.
      -Berény Róbert: Tihanyi Lajos. Művészet, 1938. 277.
      -Dési Huber István a művészetről. Szerk.: Oelmacher Anna, Budapest, Képzőművészeti Alap Kiadó Vállalat, 1959. kép: 29
      -Dévényi Iván: Tihanyi. Budapest, Corvina, 1968. kép: 30.
      -P. Szűcs Julianna: Kései koszorú Tihanyi Lajosnak. Népszabadság, 1985. október 19. 15.
      -(f.): Tihanyi Lajos. Új Ember. 1995. november 5. 8.
      -Majoros Valéria Vanília: Tihanyi Lajos írásai és dokumentumok. Budapest, Monument-Art, 2002. kép: 62.

  9. Tihanyi Lajos - Budai hegyek
    1. Tihanyi a háború partján
      A hallásában erősen korlátozott Tihanyi Lajosnak, ellentétben a Nyolcak több tagjával, természetesen nem kellett katonai szolgálatot teljesítenie az első világháború idején. A háború kitörését megelőzően még kiállított a budapesti Művészház 1914. évi nagy kiállításán, valamint a bécsi Kunstsalon Brükóban, de itthon csak a háború legvégén jutott ismét bemutatkozási lehetőséghez. Külföldön 1915-ben szerepeltek művei a híressé vált Panama-Pacific nemzetközi tárlaton San Franciscóban, majd legközelebb a belgrádi Konakban rendezett magyar műkiállításon 1918 őszén. A háború ideje alatt főként Budapesten és a Balatonnál több helyszínen (Szigliget, Badacsony) dolgozott. Közvetlenül a háborút hivatalosan lezáró béketárgyalásokat megelőzően 1918 október végén, Tihanyi gyűjteményes kiállításon mutatta be előző néhány évének művészi termését. A harminckét olajfestményt és több tucatnyi pasztellt valamint rajzot bemutató tárlatra (mely a művész Magyarországon rendezett utolsó, végleges emigrációját megelőző, önálló kiállítása volt), a Kassák Lajos által szervezett MA folyóirat Váci utcai bemutatótermében került sor. Tihanyitól ennyi művet legközelebb csak 1973-ban, a Magyar Nemzeti Galéria által rendezett reprezentatív tárlaton láthatott a hazai közönség.

      Tihanyi és a pszichoanalízis
      A Sigmund Freud által kidolgozott pszichoanalitikus módszer nagyjából a Nyolcak feltűnésének idején, azaz 1910 körül terjedt el Magyarországon, elsősorban dr. Ferenczi Sándor jóvoltából. Ferenczi egyik legközelebbi munkatársa volt dr. Hollós István elmegyógyász, aki Freud több művének magyar nyelvre fordításában vállalt oroszlánrészt ebben az időszakban. A pszichoanalízis legfrissebb eredményeit itthon, elsősorban az 1908-ban indult Nyugat című irodalmi és kulturális folyóirat ismertette és népszerűsítette. A Nyolcak közül legfőképp Berény Róbert érdeklődött a lélektan új módszerei, így a pszichoanalízis iránt is, de Czigány Dezső és Tihanyi Lajos kapcsolódása is kimutatható. Tihanyi 1916 márciusában részt vett a Zeneakadémián rendezett Nyugat-matinén, amelyen többek között Ady, Kosztolányi és Karinthy is szerepelt. Tihanyi a teljes 1916-os esztendőt, leveleinek tanusága szerint Budapesten töltötte és az aktuális irodalmi eseményekről rendszeresen tájékoztatta ekkor katonaként szolgáló barátját Tersánszky Józsi Jenőt.

      A budai hegyek majd egy évszázad távlatából
      Tihanyi itt bemutatott tájképe a Budai-hegység tekintélyes szeletét mutatja a János-heggyel és az annak tetején – a város legmagasabb pontján – 1910-re felépült Erzsébet-kilátóval. Szerencsére a művész konkrét dátummal látta el festményét, mely lehetővé teszi pár félreértés tisztázását, valamint a kép Tihanyi életművében betöltött szerepének pontosabb értékelését. A kiváló kvalitású festmény egykor a már említett dr. Hollós István tulajdonában volt és mostanáig családja birtokában őrződött meg. Hollós a Magyarországi Pszichoanalitikai Egyesület egyik alapító tagja, 1916-ban katonaorvosként szolgált, úgyhogy Tihanyi bizonyosan nem az ő megrendelésére festette a képet, inkább jó szokásához híven a saját gyönyörűségére. A festmény később mégis Hollóshoz került, melynek viszont már lehetett oka személyes kapcsolat, mivel a családi hagyomány szerint a művész egykor analízisbe járt, az 1919-ben a lipótmezei elmegyógyintézet főorvosává kinevezett Hollóshoz. Tihanyi 1919 szeptemberében örökre elhagyta az országot, Hollós pedig csak a háború végén szerelt le, így erre a huzamosabb időt igénylő analízisre csupán a két időpont közötti néhány hónapban kerülhetett sor. A Budai hegyek más címen, de feltehetően szerepelt 1918 őszén az említett belgrádi és budapesti tárlatokon, így valószínűleg ezután került dr. Hollós tulajdonába. A festmény szerencsés módon tágítja Tihanyi 1916-hoz köthető műveinek rendkívül szűk körét. A festő legutolsó monográfusa Majoros Vanília csupán három olajképet kapcsolt ehhez az évhez, s ezek is kivétel nélkül portrék, így művészettörténeti szempontból is különösen jelentős ennek a bizonyosan 1916-ban született, gyönyörű tájképnek a felbukkanása.

      Proveniencia: egykor dr. Hollós István tulajdonában

      Kiállítva:
      - Ferenczi Sándor és a budapesti pszichoanalitikus iskola a XX. században / Ferenczi and the Budapest School of Psychoanalysis int he 20th century. Centrális Galéria, Budapest, 2006. június 15. – augusztus 15. (katalógus nélkül)

      Feltehetőleg kiállítva:
      - Magyar képzőművészek műkiállítása. Konak, Belgrád, 1918. szeptember-október
      - Tihanyi Lajos kollektív kiállítása, MA kiállítóhelyiség, Budapest, 1918. október 20-tól
      RA

  10. Tihanyi Lajos - Kalapos nő portréja
    1. Tihanyi portréművészete a Nyolcak-csoport felbomlását követő években, 1914-től kezdődően teljesedett ki. Természetesen korábban is festett remek portrékat és önarcképeket, de csak az első világháború idején vált az emberi lélek néha kegyetlenségig őszinte ábrázolásának európai viszonylatban is kiemelkedő mesterévé. A korszak magyar szellemi életét meghatározó személyiségek és családtagjaik arcképcsarnoknyi sorozatát festette meg 1919-ig, a Tanácsköztársaság bukását követő emigrációjáig. Jelentős és ma már kevéssé ismert írókat és költőket, művészeket és műtörténészeket egyformán kíméletlen őszinteséggel, olykor a groteszk határát súroló portrékban örökített meg. Fülep Lajos művészettörténész és műkritikus 1915-ben készült képmásáról (Budapest, Magyar Nemzeti Galéria) maga az ábrázolt írt rendkívül szórakoztató és különleges hangulatú látleletet. A következő részletek ebből az írásból valók:

      "Váci utca 11/b. Itt lakom, illetve lógok, az első teremben, aki belép a kiállításra, legelőször velem találkozik. Muszáj neki. Oly szélesen terpeszkedem a rámámban, a fehér ingem oly kihívóan kékellik, s a két vállam olyan havasi hegycsúcsszerűen szúr a magasba, a rőt szakállam olyan tüzesen virít, és csípőre tett kézzel olyan cézári gőggel nézek a közeledőre, hogy a lába gyökeret ver. [...] itt mindenki, mihelyt az első elképedéséből magához tér, konfidensül bökdös felém, és bizalmatlanul szaglász hozzám, mintha magam is közönséges empirikus lény volnék, én, az embernek színt és formát öltött platóni ideája. Különösen a lányok veszik kevésbe a platóni ideát. Ezek mindjárt azt kérdezik: ki ez? és egymást lökdösve kacarásznak előttem. Úgysem ismertek – mondom magamban, és arcizmom rezzenése nélkül nyugodtan szemlélem őket. [...] Nagy sebbel berobban a Nemzeti rendezője és helyet zuhan magának a lányok közt, mint a habok közé dőlt bölény, hökkenve és habozva, hogy csakugyan én vagyok-e én, kérdi: ki ez a Don Quijote? Megnézi a katalógusban. Csakugyan! – és a fejére csap, mosolyog – nagyszerű! – kiáltja. – A száraz műkritikus, akibe hálni se jár a lélek, hallom a fejében a rozsdás kerekek zörgését, szigorúan mondja Tihanyinak: Nem hasonlít! Tihanyi, aki a szemével hall, részvéttel kérdi: hasad fáj? A műkritikus még nagyobbakat tátogva ismétli a bölcsességét, hogy kárba ne vesszen. Tihanyi megérti: Nem baj, de van benne k’rakter, mm... és morog utána a két vállát húzva, jeléül: nem tehetek róla, ez így van, nem adhatok mást, csak mi lényegem. [...] Azért, hogy egy pillanatra szerepet cseréltünk, s engem, aki a festőket ki szoktam végezni, most egy festő így kivégezett, abból még nem következik semmi. Kivégezett, de nem felejtette el, belém festette a kritikust, s az most megszólal."  A folytatásban Fülep a tőle megszokott kérlelhetetlen szigorral, portréjával kongeniális passzusokban méltatta Tihanyi művészetét.

                   Bölöni György műkritikus, – akiről Tihanyi 1912-ben festett kitűnő portrét (magántulajdon) – írásaiban végigkövette a művész egész életútját. Kassák Lajos a MA folyóirat helyiségeiben 1918-ban rendezte meg Tihanyi első gyűjteményes kiállítását Budapesten. S mint Fülep, úgy Bölöni is e tárlat kapcsán írta meg Tihanyi művészetét méltató, egyik legjobb írását. A következő részletek ebből a cikkből valók, hozzátéve, hogy a Fülep által karikírozott "száraz műkritikus" bizonyosan nem azonos Bölöni Györggyel:

                  "Aki büszke önmagára és egyéniségére, aki nem akar alkudozni és licitálni, aki kérlelhetetlenül azt festi, amit legjobbnak talál, az alig lel a magyar szalonok, egyesületek, képesboltok szaporodó sokaságában otthonra. Ezért kereste Tihanyi a MÁ-t és a MA ezért kereste Tihanyit. [...] Kitűnő emberismerő. Úgy megérzi a rossz, nyegle és haszontalan embereket, a rossz, nyegle és haszontalan művészeket, mint a hangya az ultraviolett sugarakat. Kritikus fej, logikus és tárgyilagos, – kiváncsi és boncolgató. Makacs és türelmetlen. Ez az emberi portré hozzátartozik művészetéhez, Tihanyin, a festőn, átitatódik ez az egyéniség és kiütközik belőle. Képei nem csak megfigyelésen alapulnak, hanem az elmélyedésen és a helyes ítéleten. Tihanyi számára az ember megjelenése többet jelent, mint egy másik festőnek. Tihanyinak gyermekkorában megromlott a hallása és hallását kell pótolni más érzékeiben. A szem neki hatalmasabb tehát, mint másnak s mint bármely festőnek. A látás nála a hallás érzékét helyettesíti s neki a térben megjelenő emberről kell azt leolvasni, amivel az ember másnak hosszas meghitt beszédben feltárja magát. [...] Tihanyi portréfestő, de mielőtt még arcképhez nyúlna, számára már – érzékelési hiányossága folytán – az ember akaratlanul is tanulmány s azt, mint pszichikai rejtélyt egyedül csak a látásával tudja kibogozni. Piktúrája kiindulásának ez az érzékelési gyöngéje az erőssége. Ez tette különállóvá, ez a saját magából építővé és ez fejlesztette ki piktúrájában a lényeges tulajdonságok hangsúlyozását. [...] Ahogy Tihanyi meglát és felépít, látása döntőbb és mélyebb, mint másé, a téma nála nemcsak külső jelenség, hanem boncolni való probléma, melyet meg kell oldani pszichológiailag és mértanilag. Vele vonul be a magyar piktúrába a pszichológiai arckép. [...] A magyar művészet máig nem tudta, hogy ilyen festője van. Ma tudnia kell, hogy ez a művész a legkitűnőbb magyar portré festő."

      E hosszas bevezető után rátérve immár Tihanyi női portréira, elöljáróban jegyzem meg, hogy a művész és jó barátja, Tersánszky Józsi Jenő író közötti, olykor a nyomdafestéket is nehezen tűrő részletekben gazdag levelezésben, plasztikusan formálódik meg Tihanyinak a női nemhez  fűződő határtalan vonzalma. Aktmodelljei, ritka kivételtől eltekintve egyben a szeretői is voltak. Viszonylag sok önarcképe és férfi portréja mellett, csak kevés női képmását ismerjük, autográf, de korántsem teljes műtárgyjegyzékében pedig még ennél is kevesebbet vett lajstromba. Az emigrációját (1919) megelőző időszakban született művek közül, név szerint csupán Bölöniné Itóka szerepel a jegyzékekben. Tihanyi inkább a "Leány kép", "Női portrait", vagy a "Női arckép" megjelölést használta és a fellelhető női portrékon sem jelezte a modellek nevét. Megrendelésre ritkán dolgozott, az ábrázolt személy a legritkább esetben kapta, vagy vásárolhatta meg az őt megörökítő művet. A megrendelő-mecénás és a művész viszonyának több évszázados hagyományán lépett túl Tihanyi azzal, amit így fogalmazott meg Tersánszkynak írott egyik levelében: "...én abban látom egy portraitom értékét hogy ez nem az X. Y. portraitja hanem hogy én festettem."  (Közölve: Majoros I, 82.) Az autonóm művészi igazságba vetett hit és nagyfokú önbizalom páratlan együttállása tapasztalható Tihanyi odavetett mondatában, mely egyben hű tükre portréfestői metódusának is.

                  A most felbukkant, kétoldalas Tihanyi-pasztell egykor Várkonyi Gizella tulajdonában volt. A Várkonyi vezetéknév sűrűn felbukkan a Tihanyi-művek egykori tulajdonosai között. A Várkonyi Nándor pécsi író és irodalomtörténész tulajdonában volt Tihanyi-grafikák két részletben, 1966-ban és 1970-ben kerültek be a pécsi Janus Pannonius Múzeum gyűjteményébe. A csupán névrokon Várkonyi László gyűjteményéből, szintén tekintélyes mennyiségű és kvalitású Tihanyi alkotás került a budapesti Magyar Nemzeti Galéria tulajdonába 1968-ban. Várkonyi László felesége Várkonyi Gizella pedig három művet adott el 1989-ben a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumnak. Összekötő szál a Várkonyi Nándor tulajdonából a Janus Pannonius Múzeumba került egyik Tihanyi-tintarajz, mely – az Henri Matisse körébe tartozó magyar művészek több képén is felbukkanó, az akadémiai képzés részeként használt szemléltető figura – a szakirodalomban "Michelangelo szobor" címen is ismert "izomembert" ábrázolja. (Közölve: Majoros II, 96. kép) Ennek hátoldalán a "Várkonyi Giza" felirat árulkodik arról, hogy eddig kiderítetlen rokoni kapcsolat is összefűzhette a gyanúsan azonos vezetéknevű Várkonyiakat. Egyenlőre nincs adat arra nézve, hogy miként kerültek a Tihanyi-művek ezekhez a tulajdonosokhoz. Sajnos e tekintetben még Várkonyi Nándor Pergő évek című önéletrajzi kötete sem szolgál közelebbi adatokkal.

                  Az itt bemutatott, egyik oldalán Kalapos nőt, a másikon pedig egy Fiatal lányt ábrázoló, jelzetlen mű, Tihanyi 1916 körüli ismert műveivel összevetve, teljes biztonsággal vonható be a Tihanyi életműbe. Bár nem szerepel Tihanyi saját kezű jegyzékeiben, de ez nem sokat jelent, mivel több olyan autentikus művet is ismerünk, melyek ezekből a listákból hiányoznak. Tihanyi ráadásul ezek javát 1929 után írta, így egyáltalán nem biztos, hogy pontosan emlékezett vissza a felsorolt művek elkészültének pontos dátumaira. Meglepő módon, még egykor legkedvesebb barátainak nevét is gyakran hibásan közli ezekben a műtárgyjegyzékekben. Visszatérve a kétoldalas képre, nem dönthető el teljes biztonsággal, hogy melyik a papírlap elő- illetve hátoldala. Valószínűleg a kidolgozottabb Kalapos nő szintén 1916 körül, de valamivel később készülhetett, mint a véleményem szerint erőteljesebb és nagyvonalúbb, bár vázlatosabb Fiatal lány portréja. A Kalapos nő a Tihanyitól megszokott kíméletlen őszinteséggel, az idealizálás teljes mellőzésével ábrázolja modelljét. Mint Majoros Vanília, Tihanyi monográfusa írja: "A 10-es évek közepén festett Tihanyi-portrék szinte kizárólag derékképek, amelyeken fontos szerep jut a kezeknek is." (Majoros II, 63.) Már a korabeli kritikusoknak is feltűnt El Greco, a spanyol barokk festészet egyik legnagyobb alakja és Tihanyi portréművészetének rokon jellege. A hosszú nyakak, karcsú, lobogó formák, de leginkább az arcok és az ezekkel egyenértékű szerepet játszó kezek formálásmódja emlékeztet Tihanyinál, El Greco egzaltált, a lélek avatatlan szemek előtt láthatatlan mélységeibe hatoló művészetére.

        Tihanyi egykorú művei közül a Kalapos nő és a Fiatal lány portréinak távolabbi párhuzamai között említhető Leopold Magdolna portréja (1914, Székesfehérvár, Városi Képtár, Deák-gyűjtemény – Közölve: Majoros I, 21. kép); Kosztolányi Dezső portréja (1914, lappang – Közölve: Majoros I, 55. kép). A közelebbi analógiák közül pedig: Déry Tibor portréja (1917, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum – Közölve: Majoros II, 130. kép); Női portré – Kornéliám (1915 körül, Budapest, Magyar Nemzeti Galéria – Közölve: Majoros II, 25. kép); valamint a Fiatal lány legközelebbi párhuzamaként értékelhető Fiatal lány portréja (1916, magántulajdon – Közölve: Majoros I, 25. kép).

         "A könyörtelenség, ahogyan modelljeivel elbánt, vonzott, de taszított is. A tükör, amit az embereknek gyilkosan felmutatott, benső életük tükre volt, a színek és a formák nemcsak a láthatót vetítették fel, de a csaknem tudatalattit is. Épp ezért, portréi sohasem lehettek kellemes, ’szép’ képek, de sokkal többek voltak: igazi lélektani látományok." – írta Bölöni György 1938-ban, Tihanyi elhunytának alkalmából született cikkében, pontosan megvilágítva Tihanyi különleges és egyedi portréművészetének lényegét.

      Felhasznált irodalom:
      - Fülep Lajos: Tihanyi Lajos. Az arckép a festőjéről, Nyugat, 1918, II, 692-696. Újra közölve: Fülep Lajos Egybegyűjtött írások III. Cikkek, tanulmányok 1917–1930, szerk. Tímár Árpád, Budapest, MTA, MKI, 1998, 130-134.
      - Bölöni György: Tihanyi Lajos, MA, 3/10, 1918. október 15. 122-123. Újra közölve: Bölöni György: Képek között, Budapest, Szépirodalmi, 1967, 485-488. 
      - (Majoros I.) – Majoros Valéria Vanília: Tihanyi Lajos írásai és dokumentumok, Budapest, Monument-Art, 2002.
      - (Majoros II.) – Majoros Valéria Vanília: Tihanyi Lajos a művész és művészete, Budapest, Monument-Art, 2004.
      RA

  11. Tihanyi Lajos - Csendélet (Itáliai üveg II.), Párizs, 1927
    1. Tihanyi Lajos 1907-ben, a retrospektív Cézanne kiállítás évének Párizsában tölt néhány hónapot. Már itt megismerkedhet a később "Nyolcak" néven megalakuló művésztársaság több tagjával.1907-10 között a nagybányai szabadiskolában dolgozik, 1909-ben kiállít a MIÉNK második és a Nyolcak előzményének tekinthető "keresők" Könyves Kálmán Szalonban bemutatott "Új Képek" kiállításain. 1911-ben csatlakozik a Magyarországon akkoriban legprogresszívebb irányú Nyolcak csoporthoz, új szellemű alkotásait a kritikusok többsége értetlenséggel fogadja. A következő években művei láthatóak Bécsben és Németország valamint az Amerikai Egyesült Államok több városában rendezett kiállításokon. A magyarországi  aktivistákhoz csatlakozása eredményeként, 1918 októberében nyílik első gyűjteményes tárlata Kassák Lajos rendezésében. A kommün bukása után előbb Bécsen át Berlinbe, majd 1923-ban végleg Párizsba emigrál. Itt kezd távolodni festészetében a természetelvű szemlélettől, a kubizmus tanulságait alkalmazva csendéleteinek, tájképeinek és portréinak sorozatain. 1933 után javarészt absztrakt műveket alkot.

      Az 1927-ben, Párizsban készült csendélet (Itáliai üveg II.) szerepel Tihanyi 1929-es New Yorkban készített műtárgylistájában Stillife. (Botteglie II.) címen, amelyet 1930 februárjában kiállít a Murai Galéria "European and American Moderns" tárlatán. A mű Tihanyi tulajdonaként jelenik meg Párizsba való visszatérése után, 1931 körül írott feljegyzésében Bouteille avec verre címen. A feljegyzésekben két, azonos címmel, 1927-es datálással, de eltérő méretekkel említett mű bukkan fel. Tárgyalt festményünk első variánsa szerepelt a Blitz Galéria 14. 1999 tavaszi aukcióján, Csendélet palackkal és pohárral elnevezéssel (kat. sz.: 84.) Az ekkor bemutatott mű festményünk tovább fejlesztett változataként Tihanyi jegyzékeiben is minden alkalommal az előzőt követően jelenik meg.

      "…nem úgy festem meg a dolgokat, ahogy azoknak külső képe előttem megjelenik, hanem festés közben feloldódik bennem a kép tárgya és a vásznon előbb felbontom azt a halmazt, amit a konstrukció, a színek egymásrahatása, a vonalak mozgásiránya idéz elő: Ezt egységbe foglalom össze. Ezt folytatom mindaddig, amíg tehetségem szerint képes vagyok fejleszteni a fenti dolgok összetartozását." – írja Tihanyi 1920-1924 között született önéletrajzában. A két csendélet összehasonlító vizsgálata mutatja, hogy Tihanyi milyen módon egyszerűsíti, párolja egyre letisztultabbá csendéletének tárgyait. A szintetikus kubizmus szemléletét híven reprezentáló művek esetében szerencsés módon követhető nyomon, miként szabadítja meg kompozícióját az általa fölöslegesnek ítélt részletektől. Az első változat képi viszonylatait egyértelműbbé teszi, tárgyait fokozottabb módon absztrahálja síkidomok egymást fedő és metsző formáivá. Valamennyi képépítő elemét megfosztja térmélységétől, tárgyai közül elhagy néhányat, a megmaradtakat pedig a kép egészében betöltött szerepüknek megfelelően bontja alkotórészeire és teríti síkba. Analízisének eredménye a feszesebb kompozíció, valamint a felismerhetőség határán egyensúlyozó csendéleti elemeknek az absztrakció felé közelítése. Az absztrakt festészethez vezető útján Juan Gris kubizmusának eredményeit is felhasználva halad Tihanyi az 1920-as évek második felében. A dekoratív, árnyalatlan tiszta színekkel kitöltött síkok egymásra vetítésével a kép szerkezetének megbonthatatlan egységét kívánja erősíteni.

      Tihanyi Lajos itt bemutatott alkotását Dévényi Iván 1968-as kismonográfiájában Chiantis üveg elnevezéssel közli és reprodukálja Jacques de la Fregonniére (Courbevoie, Franciaország) tulajdonaként. A rendelkezésre álló adatok szerint az 1920-as években a Párizs melletti St. Denis-ben lakó, 9 évvel fiatalabb és 1973-ban elhunyt festő-szobrász Fregonniére, képvásárlásokkal is segíti barátját. Tihanyi halála után ő és a magyar származású, francia fotóművész Brassai mentik meg Tihanyi életművének javát a pusztulástól Franciaország német megszállása idején. Kettejüknek köszönhető, hogy e művek az 1960-as évek végén visszakerülnek Magyarországra. Tihanyi Csendélet (Itáliai üveg II.) című alkotása valamikor 1931 után kerülhetett Fregonniére tulajdonába, feltehetően vásárlás vagy ajándékozás útján. Hazatérése kiemelkedő fontosságú és kvalitású művel gazdagítja kulturális örökségünket.

      Reprodukálva:
      - A műről készült fotográfia (valószínűleg Marc Vaux párizsi fotográfus munkája) MNG, Adattár.
      - Dévényi Iván: Tihanyi. (A Művészet Kiskönyvtára, 29.) Corvina Kiadó, Budapest, 1968. 46. kép.

      Kiállítva:
      - European and American Moderns. Murai Galleries, New York, 1930. febr. 5–22. kat. sz.: 31.

      Irodalom:
      - Tihanyi műveinek saját kézzel írott jegyzékei, MNG, Adattár
      - Dévényi Iván: Tihanyi. (A Művészet Kiskönyvtára, 29.) Corvina Kiadó, Budapest, 1968.
      - Krisztina Passuth: La carriére de Lajos Tihanyi. Acta Historiae Artium, Hung. Tomus 20. 1974. 125-149.
      - Sárkány József: Tihanyi Lajos (1885–1938). A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve, 40. 1995. Pécs, 1996. 165-184.
      RA

  12. Tihanyi Lajos - Gitár I. 1928 (Hangszerek; Szürke és barna csendélet)
    1. Tihanyi Lajosnak Nagybányától a párizsi absztrakt művészeket tömörítő Abstraction–Creation csoportig ívelő pályája, az egyik legjelentősebb fejezete a magyar avantgárd festészet történetének. Művészetének első hazai korszakában, mely Nagybányán át a Nyolcakhoz, majd Kassák Lajos aktivista köréhez kapcsolódott, a huszadik század eleji új festészeti irányzatok alapos ismeretében alakította ki sajátos, Kállai Ernő műtörténész által "szerkezetes naturalizmusként" meghatározott stílusát. A pályakezdő művész először 1907–1908 fordulóján töltött pár hónapot Párizsban. A Tanácsköztársaság bukását követően, a magyar avantgárd élgárdájával együtt Tihanyi is emigrációba kényszerült. Előbb Bécsben majd Berlinben dolgozott, de 1924-ben végleg Párizsba költözött. Az ekkor szintén itt élő magyarok közül baráti viszonyban állt Illyés Gyula íróval és André Kertész fotóművésszel, de szoros kapcsolatba került a francia irodalmi és képzőművészeti élmezőny számos képviselőjével, többek között Jean Cocteau-val és Tristan Tzara-val, valamint a román származású kiváló szobrásszal Constantin Brancusi-al is.

      Tihanyi 1920-as évekbeli festészete gyökeres változást mutat a korábbiakhoz képest. Ezekben az években távolodott el határozottan és végérvényesen a természetelvű szemlélettől, a szintetikus, késői kubizmus tanulságait alkalmazva csendéleteinek, tájképeinek és portréinak remek sorozatain. A totális nonfiguratív művészettel 1932 körül kezdett foglalkozni, majd élete végén néhány tájkép és portré erejéig ismét visszatért a valóság talajára. Ő maga a következőképp írt művészi fejlődéséről és hitvallásáról: "A Picturáról való fogalmaimat mindjárt azután a Párisban töltött 4 hónap tisztázta előttem végérvényesen. Röviden mentem keresztül néhány rossz kísérlettel a környékező behatásokon: Gauguin, Matisse. Cézanne az első ideál, de őt megismerve csak a régiek tiszteletére és megértéséhez jutottam. Elvetettem minden formát, csak a természet megismerése és a tárgyak megkonstruálása volt előbb a feladat. Ez azután gyorsan vezetett a kép megkonstruálására. Nem vagyok (se voltam) expressionista, mert nem úgy festem meg a dolgokat, ahogy azoknak külső képe előttem megjelen, hanem festés közben feloldódik bennem a kép tárgya és a vásznon előbb felbontom azt a halmazt amit a konstructió, a színek egymásra hatása, a vonalak mozgásiránya idéz elő. Ezt egységbe foglalom össze. Ezt folytatom mindaddig, amíg tehetségem szerint képes vagyok fejleszteni a fenti dolgok összetartozását. Ha ebben a munkámban kimerültem, egy vonást se teszek tovább a képen." Tihanyi e sorokat 1920 és 1924 között Berlinben, közvetlenül végleges Párizsba költözését megelőzően vetette papírra. Ekkor aktuális művészi hitvallásában már egyértelműen jelentkezik a természetet valóban csak kiindulópontnak tekintő absztrakt művészi gondolkodás.

      "Tihanyi Lajos Párizsban maradt képeit a háború és az üldözés idején barátai: Brassaï, a fotóművész, Jacques de la Frégonniére, a festő és Marton Ervin fotó- és festőművész őrizte meg. 1970-ben az Entremonde galériában mutatták be legjelentősebb képeit, – majd a magyar államnak ajándékozták az egész hagyatékot." – olvasható a Magyar Nemzeti Galéria 1973-as Tihanyi gyűjteményes kiállítását kísérő katalógusának előszavában. Az életmű tekintélyes részét felvonultató tárlaton ekkor bemutatott százhúsz olajfestmény közül nyolcvan, három évvel korábban Passuth Krisztina művészettörténész hathatós segítségével érkezett Magyarországra és került a magyar állam tulajdonába. Először 1966-ban Molnár Géza "Hazakerül a Tihanyi-életmű" című cikkében merült fel, hogy a képek visszatérhetnek a művész szülőföldjére. Két évvel később jelent meg Kontha Sándor azonos címet viselő de már kérdőjellel ellátott írása, mely a párizsi Magyar Intézet egy kis szobájában őrzött 92 festményről és 32 grafikai lapról adott hírt. A művek hazatértét tehát több évnyi tárgyalás és előkészítés előzte meg. Az itt bemutatott Gitár című kompozíció első változata, mely Hangszerek, valamint Szürke és barna csendélet címen is ismert, szintén ekkor, ezzel az anyaggal együtt jutott a párizsi magángyűjteményekből magyar közgyűjteménybe. Érdekes, hogy míg három remek kultúrembernek – az egyetemes fotóművészet legkitünőbbjei közül Halász Gyulának aki Brassaï néven vált híressé és Marton Ervinnek, valamint a flamand származású Jacques de la Fregonniére bárónak – több mint három évtizeden keresztül sikerült egyben tartania Tihanyi hagyatékát, addig ugyanez a feladat a Magyar Nemzeti Galéria erejét már sajnos meghaladta. Így az ajándékozás útján hazakerült kollekció több darabja az évek során, pár kivételezett gyűjtő legnagyobb örömére ismét magántulajdonba került.

      "Ha a Párizsból hazakerült hatvan-hetven [sic! 80!] képből álló hagyatékon végigtekintünk, elsősorban azt kell megállapítanunk – amint azt a kritika meg is állapította – , hogy [Tihanyi] nemcsak a modern magyar festészet egyik legerőteljesebb tehetsége volt, hanem művészi oeuvre-je szemléltetőn mutatja művészi fejlődésében az egész modern festészet fejlődését, eredményeit és elviharzásait is. […] Elsősorban Tihanyi volt az, akinek piktúrája ezt az egész változatosságot, a posztimpresszionizmustól az expresszionizmusig, sőt azon túl egész a nonfiguratív dekorativizmus kísérletéig végigcsinálta. […] Ha valaki arra kíváncsi: mi történt a világ képzőművészetében, akkor végignézve Tihanyi töredékes hagyatékát, szemléltető műtörténetet és képsorozatot kap. Bizonyos azonban, hogy bármilyen hatással volt is rá a festésnek minden új problematikája, sohasem szolgaian veszi át, hanem szenvedélyes küzdelemben, hogy a maga nagyon egyéni útján találja meg ennek az újnak a számára érvényes megoldását." – írta Bálint Lajos a hagyaték visszaérkezését közvetlenül követően, 1973-ban megjelent tanulmánykötetében.

      Tihanyi a Gitár mindkét verzióját Párizsban festette, sajátkezű műtárgylistája szerint 1927-ben. Mivel az itt bemutatott első változaton kiválóan olvasható az 1928-as dátum, így ebben az esetben bizonyos, hogy a művész tévedett. Lehetséges, hogy a képet még 1927-ben kezdte el és ezért emlékezett pontatlanul, de bizonyos, hogy a kompozíció mindkét változatát csak 1928-ban fejezte be.

      Tihanyi művészi gyakorlatában kifejezetten gyakori volt, hogy ugyanannak a kompozíciónak gyakran kettő, de nem ritkán három változatát is megfestette. Ezek a képek egyetlen esetben sem nevezhetőek másolatnak, mivel a motívumegyezések dacára, Tihanyi minden ilyen esetben újra és újra átgondolta a képépítő elemek és azok színeinek egymáshoz való viszonyát. Sok esetben a technika és a méret is eltérő ezeknél a képeknél. Így például a Gitár első változatát vászonra festette, míg a másodikat falemezre és a méretük is jelentősen különböző. A sajátkezű műtárgylistában Tihanyi sokszor azt is feltüntette, hogy az első változat a másodikhoz készült tanulmány. A Gitár című kompozíció esetében ez a kitétel nem szerepel, csak római egyessel és kettessel vannak számozva, mely azt mutatja, hogy Tihanyi művészileg egyenrangúaknak tekintette őket. Tihanyi első ilyen műve az 1910-ben kétszer is megfestett Paris Pont St. Michel. Ugyanannak a kompozíciónak többszöri újragondolása azonban csak az 1920-as évek elejétől vált igazán gyakorivá művészetében. 1921-ben három portrét festett egyik legjobb barátjáról és hagyatékának későbbi megőrzőjéről, Brassaïról alias Halász Gyuláról. 1922-ben két-két önálló változatban festette meg Potsdamban és Berlinben a Három fa, 1927-ben a Chiantis üveg avagy Zöld üveg és a Metro, valamint 1928-ban a Villa-kés című kompozícióit. E néhány kiragadott példa is bizonyítja, hogy Tihanyi miképp közelített képről-képre az ideális felé, hogyan próbálta az általa kiszemelt motívum (táj, csendélet, portré) legjellemzőbb és legegyszerűbb összegzését adni. Az analízis eredménye mindig egy formailag feszesebb ám a valóságtól egyre távolodó, absztraktabb kompozíció. Kvalitásbeli különbség ritkán fedezhető fel a különböző verziók között, mivel Tihanyi a művein lemérhetően és tanulmányozhatóan tartotta magát fentebb idézett ars poeticájához. "A tudományos kutató szenvedélyes kitartásával, fegyelmezett éleseszűségével elemzi és bontja szét a formákat. És csak miután a tárgyat már végső tagozatainak összefüggésében látja, fog hozzá az összegzés kemény munkájához…" – írta alkotói módszeréről Kállai Ernő 1926-ban.

      A totális absztrakt festészethez vezető útján Tihanyi, a Juan Gris által fémjelzett szintetikus kubizmus eredményeit is felhasználva, kitartóan haladt az 1920-as évek második felétől haláláig. A magyarok közül leginkább Réth Alfréd egykorú, szintén Párizsban kiteljesedett absztrakt festészete mutat rokon vonásokat Tihanyi nonfiguratív, vagy ahhoz közelítő darabjaival.

      Proveniencia:
      - A művész hagyatékából, majd a Magyar Nemzeti Galéria Új Magyar Képtárának gyűjteményéből, egykori leltári száma: 70.160 T

      Kiállítva:
      - Tihanyi Lajos emlékkiállítása. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 1973. március. (kat. sz.: 56.)

      Feltehetően kiállítva:
      - Showing European and American Moderns. New York, Murai Galleries of Contemporary Art, 1930. február 5-22. (kat. sz.: 33.)

      Aukcionálva:
      - Peintres impressionistes et modernes. Paris, Drouot Richelieu, 2008. március 29-31. (kat. sz.: 88.)

      Irodalom:
      - Kállai Ernő: Új magyar piktúra. Budapest, Amicus, 1926, 53-56.
      - Molnár Géza: Hazakerül a Tihanyi-életmű. Élet és Irodalom, 1966. június 25.
      - Kontha Sándor: Hazakerül a Tihanyi-életmű? Művészet, 1968/6, 19-20.
      - Bálint Lajos: Ecset és véső. Budapest, Szépirodalmi, 1973, 148-150.
      - Majoros Valéria Vanília: Tihanyi Lajos a művész és művészete. Budapest, Monument-Art, 2004, 302. (kat. sz.: 446.)

      Reprodukálva:
      - Tihanyi Lajos emlékkiállítása. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, Kiállítási katalógus, 1973, o.n.
      - Peintres impressionistes et modernes. Paris, Aguttes, Drouot Richelieu, Aukciós katalógus, 2008, 86-87.

      Javasolt analógiák:
      - Gitár II. (Hangszerek), 1928, fa, olaj, 54 x 65 cm, egykor Jacques de la Fregonniére (Courbevoie) tulajdona, magántulajdon – repro: Dévényi - Iván: Tihanyi, (A Művészet Kiskönyvtára, 29), Budapest, Corvina, 1968. 48. kép.
      Üvegpalack I., 1927, 92 x 73 cm, j.l.b.: L. Tihanyi, egykor a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében MNG 70.149 T, magántulajdon – repro: - Majoros Valéria Vanília: Tihanyi Lajos a művész és művészete. Budapest, Monument-Art, 2004, 39. színes kép.
      Üvegpalack II., 1927, olaj, vászon, 80 x 65 cm, j.j.l.: L. Tihanyi 927, egykor Jacques de la Fregonniére (Courbevoie) tulajdona, magántulajdon – repro: Majoros Valéria Vanília: Tihanyi Lajos a művész és művészete. Budapest, Monument-Art, 2004, 38. színes kép. megjegyzés: Majoros felcserélte az Üvegpalack I. és II. változatát !!!! de úgy helyes, ahogy írom!!
      RA

       

  13. Tihanyi Lajos - Táncoló aktok
    1. Tihanyi Lajos itt kiállított képe egyike legkorábbi ismert műveinek. Tihanyi a századelő legmodernebb festészeti áramlataival tanulóéveit (1903-1906) követően, 1907-ben, első Nagybányán töltött nyarán találkozik. Egy évvel azután érkezik oda, hogy a Párizst megjárt Czóbel Béla bemutatva új műveit, szemléleti változást indított el e festőtelep fiataljai között. Követve a nagybányai neósok friss szemléletét, Tihanyi festészetét is a posztimpresszionizmus és expresszionizmus újszerű látásmódja alakítja. A példaképek, Gauguin, van Gogh, Cézanne, Matisse eredeti műveivel is ebben az évben, a Nemzeti Szalon 1907 májusában megnyílt nemzetközi tavaszi tárlatán találkozhatott első ízben. Leginkább meghatározónak azonban az a néhány hónap bizonyult, melyet 1908 tavaszán Tihanyi Párizsban töltött: “A picturáról való fogalmaimat a Párizsban töltött 4 hónap tisztázta előttem végérvényesen. Röviden mentem keresztül néhány rossz kísérlettel a környékező behatásokon: Gauguin, Matisse, – Cézanne az első ideál, de őt megismerve csak a régiek tiszteletére és megértéséhez jutottam."  - írja 1920 körül született önéletrajzában. Képeivel először a következő évben, 1909-ben, a MIÉNK II. tárlatán lép közönség elé, majd Bölöni György szervezésében Erdélyben, végül decemberben a fővárosban a Könyves Kálmán Szalonban, a jövendő Nyolcak festőcsoport körében jelennek meg Tihanyi Lajos művei.

         Az aktos csoportkép a tájkép és csendélet mellett az új festészeti kísérletek egyik legfontosabb műfaja. Ahogy az előzőek is, az aktkompozíciók is nélkülözik a történetmesélés kényszerét, így lehetőséget nyújtanak tisztán festői problémák megoldására. A látvány vagy kifejezés helyett a színritmus, formai redukció, a képsík dekoratív kitöltése válik elsődlegessé. A nagybányai neósok és a Nyolcak 1906 - 1912 közötti periódusában a reneszánszig visszavezethető téma és az új festészeti nyelv látványos szintézisét reprezentálja az aktkompozíciók sora. Czóbel Béla és Iványi Grünwald Béla aktos csoportképei mellett Márffy Ödön 1911-es feldarabolt Aktkompozíciója, Orbán Dezső 1912 körüli , lappangó Dekoratív kompozíciója , Perlrott Csaba Vilmos 1910-es évek elejére tehető Fürdőző fiúk című műve (Pécs, Janus Pannonius Múzeum) illusztrálja a téma fontosságát a hazai modernek körében.

         Tihanyi 1907-1910 közötti nagybányai periódusából a Táncoló aktok legközelebbi párhuzama a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében található Fürdőzők címen ismert, tájba helyezett hármas aktkompozíció. Mindkét művet egyaránt jellemzi Matisse és a francia Fauve-ok tiszta, árnyalatlan színfoltjainak alkalmazása, az egyes alakok dekoratív módon egymáshoz való igazítása, a figurák megformálásában a német expresszionista Die Brücke csoport hatása. A Táncoló aktokkal rokon Tihanyi 1908-ra datált Cigánymadonnája (Pécs, Janus Pannonius Múzeum) és a szintén Nagybányán festett Szobabelső (Petőfi Irodalmi Múzeum).

          A Táncoló aktok szerepelt több, Tihanyi Lajos illetve a hazai avantgarde művészetét bemutató reprezentatív tárlaton. Így 1965-ben a Nyolcak és Aktivisták művészetét első ízben bemutató székesfehérvári tárlaton, a nagybányai neósok munkásságát bemutató 1992-es miskolci kiállításon, illetve Tihanyi Lajos 1973-ban a Magyar Nemzeti Galériában megrendezett életműkiállításán. A festményt reprodukálja Passuth Krisztina a Nyolcak csoportjának művészetét elemző kötete, és Tihanyi Lajos festészetének máig egyetlen, 1968-ban megjelent monografikus elemzése.

      A festményre vonatkozó kiállítások és irodalom:
      - A nyolcak és aktivisták köre. István király Múzeum Közleményei. D. sorozat, 44.szám. Székesfehérvár 1965.27.o.
      - Passuth Krisztina: A nyolcak festészete. Corvina, Bp. 1967.141.o. - Reprodukálva: 97.kép
      - Dévényi Iván: Tihanyi. A művészet kiskönyvtára 29. Corvina, Bp. 1968. - Reprodukálva:  2. kép
      - Tihanyi Lajos emlékkiállítása. Magyar Nemzeti Galéria. Bp. 1973. kat.2.
      - Nagybánya. Nagybányai festészet a neósok fellépésétől 1944-ig. MissionArt Galéria, Miskolc, 1992. kat. 145., Reprodukálva: 190.o.

      További kapcsolódó irodalom :
      - Bajkay Éva: Az akt, mint a neósok rajzi megújulásának hordozója. In.: Tanulmányok a Nagybányai művészet köréből. Nagybánya Könyvek 3., Miskolc, MissionArt Galéria, 1992.12-15.o.
      - Majoros Valéria: Tihanyi Lajos Nagybányán. In. Nagybánya. Nagybányai festészet a neósok fellépésétől 1944-ig. MissionArt Galéria, Miskolc, 1992. 119-129.o.
      - Zwickl András: Nagybánya és az aktfestészet. In.: Nagybánya művészete. Kiállítás a nagybányai művésztelep alapításának 100. évfordulója alkalmából. MNG, Bp. 1996. 246-269.o.
      - Sárkány József: Tihanyi Lajos (1885-1938). A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 40. (1995), Pécs, 1996.165-184.o.
      RA

  14. Tihanyi Lajos - Fiú képe (Fej sapkával)
    1. Képtörténet

      Kiállítva: A Nyolcak, 1911 április 29 - május 25. Budapest, Nemzeti Szalon (Katalóguson kívül, vagy a katalógusban tévesen szereplő 83, illetve 86. kép helyett), Fej-fej mellett, Kieselbach Galéria Budapest, 2002. június 4-11.

      Reprodukálva

      Oeuvre katalógus: A mű szerepel Tihanyi Lajos autográf műlajstromában: 91.Fiú képe (Fej sapkával), 1910 (?) Miklós Jenő

  15. Tihanyi Lajos - Jacques de la Fregonniere portréja
    1. Részletek Jacques de la Fregonniére Tihanyiról írt autográf naplójából:

      "1932. augusztus 20.
      Viszontlátom Tihanyit a Dome kávéházban. Elmegyünk a műtermébe a rue
      Froidevaux-ba, ahol elsősorban non-figurális képek vannak. Tihanyi nem gazdag, de műterme kényelmes. Képei már berlini, budapesti és new york-i múzeumokban vannak. Vincent és Alexandre Korda jó barátai, Alexandre gyakran vesz tőle képeket londoni galériájába.

      1933. június
      Tihanyi modellje vagyok. Absztrakt periódusa kellős-közepén nagy lendülettel belekezd egy portréba, az enyémbe. Mindez talán azért, mert a kedvembe akar járni, de feltehetően azért is,
      mert kíváncsi, vajon milyen meglepetések várják majd, miközben a színekről szerzett új ismereteit kipróbálja figurális festés közben. Portrémat "síkszerűen" festette, felületekben gondolkodott. Minden sallangtól mentesen és a színekkel konstruálva dolgozott.

      1933. december
      Az Abstraction-Creation csoport kiállításának megnyitója a 44, avenue
      Wagram-ban. Tihanyi munkái együtt lógnak Herbin, Vantengerloo, Van Doesburg, Valmier,
      Gleizes képeivel. A büfében megismerkedem Kémeri Sándorral, aki Bölöni felesége és Anatol France titkárnője is egyben.

      1938. június 4.
      Tihanyi fáradt. Arra kér, hogy üljünk autóba és kísérjem el Jeanne Bucher
      galeristához, akinél Tanguy, Vantengerloo és Valmier kiállításának megnyitója lesz.

      1938. június 8.
      Tihanyi teljesen legyengült. Még soha nem láttam ilyen állapotban.

      1938. június 11.
      Tihanyi kétségtelenül súlyos beteg. Az orvos teljesen tanácstalan, csak fájdalomcsillapítót ad neki, de gyógyszert nem. Rosszul van és elvesztette tájékozódó képességét. Egy szomszéd meglepve látja, amint a lépcsőházban, fentről lefelé végzi dolgát, miközben azt hiszi, hogy a fürdőszobájában van.

      1938. június 12. hajnali 2 óra
      Tihanyi meghalt.

      1938. június 13.
      Tihanyi teste a Cochin kórházban van. Megnézem.
      Brassai megbíz egy gipszöntőt, hogy vegyen mintát a kezéről és az arcáról.

      1938. június 15.
      Vacsora Robert Delaunay-vel Desnos-nál. Csak róla beszélünk.

      1938. június 16.
      Hamvasztás a Pere Lachaise kolumbáriumában. Gróf Károlyi és Desnos beszédet mondanak."

      (Dátum nélküli bejegyzés 1972 körül.)
      Tihanyi halála után, 1938-ban, képeit magamhoz vettem és egy cselédszobában őriztem majdnem 32 éven át. Arra vártam, hogy méltatlan szülei, akik őt haszontalannak és kisiklottnak vélték, sőt szűkös körülmények között hagyták meghalni, véglegesen eltávozzanak. Mindezek után felajánlottam a hagyatékot a Párizsi Magyar Intézetnek, hogy a képek magyar múzeumokban legyenek kiállítva. Mielőtt a festmények véglegesen elhagyták volna Párizs-t, Brassai kívánságára a Galerie Entre-mondes kiállítást rendezett Tihanyi emlékére."
      A fenti szövegrészletek abból a vaskos, kézzel írott, bőrkötéses könyvből valók, melyet a most bemutatott portré modellje, Jacques de la Fregonniere készített, s melynek gerincén arany betűkkel a következő cím olvasható: Lajos Tihanyi, Montparnasse. Ritka, sőt szinte példa nélküli szerencse, páratlan adomány a magyar művészettörténetnek ez a kivételes felfedezés. Már az is reveláció számba megy, hogy egy korábban lappangó, több mint hét évtizeden át francia magángyűjteményben őrzött, s mindeddig csupán egy közel negyven éves fekete-fehér fotóról ismert, kiemelkedő kvalitású magyar festmény került haza. Mindennek jelentőségét tovább fokozza, hogy a kép mellett felbukkant egy rendkívül érdekes forrásmunka, mely remélhetően a közeli jövőben teljes egészében tanulmányozhatóvá válik.
      Jacques de la Fregonniere személye nem volt ismeretlen a Tihanyi életművet közelebbről ismerő kutatók számára. Dévényi Iván, a festő első monográfusa, 1968-ban megírta, hogy Tihanyi halála után a műteremben maradt képek és dokumentumok a művész három legjobb barátjához, a fotós Brassaihoz, Marton Ervinhez, valamint Jacques de la Fregonniere-hez kerültek. 1965-ben úgy döntöttek, hogy a birtokukban maradt, közel három évtizeden át őrzött művek zömét a magyar államnak ajándékozzák. Az ajándékozás meg is történt, s a képek ma a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményét gazdagítják.
      De la Fregonniere eredetileg összesen hét, kitűnően válogatott Tihanyi festményt tudhatott magáénak. A korábban találmányaiból élő, majd egy rádiós- és televíziós vállalat igazgatójaként dolgozó férfi műgyűjteményében a magyar festő alkotásain kívül többek között Foujita, és a Tihanyi által is nagyra tartott Emmanuel Gondouin alkotásai szerepeltek. Az 1894-ben született és 1973-ban meghalt, festészettel és művészeti írással is foglalkozó De La Fragonniere jól ismert alakja volt a harmincas évek legendás párizsi művésznegyedének, a Montparnasse-nak. Kapcsolatba került, sőt nem egy esetben baráti viszonyt alakított ki az École de Paris vezető mestereivel éppen úgy, mint a frissen alakult, non-figuratív irányt képviselő Abstraction Création csoport tagjaival. Baráti köréhez tartozott több magyar emigráns művész, közöttük André Kertész, Marton Ervin, Brassai és Tihanyi Lajos.
      A most először közönség elé kerülő, közel négy évtizedes lappangás után felbukkant festmény Tihanyi Lajos kivételes értékű arcképsorozatának záró darabja. Igazi barátságportré, mely abba a sorba illeszthető bele, melyet olyan nagyszerű művek fémjeleznek, mint a Bölöni Györgyről, Kassák Lajosról, Pátzay Pálról, Fülep Lajosról vagy Tristan Tzaráról készített arcképek.

      PROVENIENCIA
      - Egykor Jacques de la Fregonniere gyűjteményében.

      REPRODUKÁLVA
      - Dévényi Iván: Tihanyi. Budapest, 1968. 51. kép.

      IRODALOM
      - Dévényi Iván: Tihanyi. Budapest, 1968.
      - Majoros Valéria Vanília: Tihanyi Lajos írásai és dokumentumok. Budapest, 2002.
      - Majoros Valéria Vanília: Tihanyi Lajos. A művész és művészete. Budapest, 2004.
      MP

  16. Tihanyi Lajos - Babits Mihály
    1. A Nyolcak művészcsoporthoz tartozó Tihanyi kapcsolatai az irodalmi élettel a csoport többi tagjához hasonlóan igen erősek voltak. Tihanyi 1918-ban kapcsolódott be a Nyolcak szellemi örökségét részben átvevő, de azoknál radikálisabb, Kassák Lajos vezette "Tett", illetve az aktivisták munkájába, majd 1923-tól Párizsban élt, ahol továbbra is a magyar szellemi élet legjobbjaival tartott kapcsolatot (Károlyi Mihály, Illyés Gyula). Művészetének legerősebb oldala a portréfestés volt. 1915 után erősödő expresszivitással alkotott. Önarcképeken kívül sorozatban örökítette meg a magyar irodalom nagyjait.
      Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  17. Tihanyi Lajos - Fülep Lajos
    1. Tihanyit saját vallomása szerint kizárólag a portré megkonstruálása érdekelte, melyhez mégis kivételes emberi szenzibilitás, együttérzés, sőt beleérző képesség is társult. Éppen Fülep Lajos, a Nyolcakkal baráti viszonyban álló művészetfilozófus állapította meg Tihanyiról, hogy a legortodoxabb cézanne-ista, aki ösztönös erővel gyúrja össze a stíluselemeket és válogat a látványból saját festői elveinek megfelelően. Ugyanakkor rokona Kokoschka drámai expresszionizmusának is. Tihanyi az izmusok tanulságait ötvöző, leginkább kuboexpresszívnek nevezhető formanyelven a kép festői ritmikája érdekében deformálja az alakot. Torzítása mögött a homogén képi struktúra egyensúlyának megteremtése munkál. Ezt ismerte fel és értékelte a kortársak értetlenségével szemben Fülep Lajos, aki recenzióban reagált portréjára a MA kiállítása kapcsán.
      Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  18. Tihanyi Lajos - Női arckép (Leopold Magda)
    1. Tihanyi a Nyolcak művészcsoport egyik alapító tagja. A századelőn (1911) létrejött társulás tagjai művészetükkel meghonosítják a modern európai irányzatokat - Cézanne festészetének, a kubizmusnak s az expresszionizmusnak a formavilágát - hazai piktúránkban, következésképpen szerepük igen jelentős. Tudnunk kell viszont azt is, hogy festészetüket egyfajta átmenetiség jellemzi: nem alkalmazták következetesen sem a kubizmus reduktív szemléletét, sem az expresszionizmus lényeget kiemelő formai torzításait. Megmaradtak a figuralitás határain belül, megszelídítve építették be festészetükbe az új művészeti áramlatok eredményeit. Tihanyi Lajos a csoport legjelentősebb portréfestője. Nemcsak azért, mert a modern művészet meghatározó személyiségei - Bölöni, Fülep Lajos, Kassák, Kosztolányi - ültek neki modellt, hanem azért, mert arcképein sikerült ötvöznie az ábrázolt személyi jellembeli tulajdonságait a feszes, szerkezetet kiemelő, kubisztikus formavilággal. Női portéri is színek és formák hordozta jellemrajzok. A Leopold Magdát ábrázoló festménynek például az az erénye, hogy a művész a kubizmus és az expresszionizmus stíluselemeit egyesíteni tudta egyfajta pszichologizáló, a karakterre figyelő látásmóddal, valamint az élénk színekkel. A formák, az árnyékok - az ing redői, az arc kiszögellései - geometriai alakzatokká, háromszögekké. foltokká keményednek, miközben élénken virít a háttér zöldje, a fotel plüsse, és a legintenzívebb színfolt, a női blúz fehérje a figurára irányítja a figyelmet. Nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy Tihanyi Lajosnak a Leopold Magdát ábrázoló műve a legsikerültebb női portréja.
      Deák gyűjtemény, Városi Képtár, Székesfehérvár

  19. Tihanyi Lajos - Nagybányai utcarészlet
    1. Az 1900-as évek közepén a nagybányai iskola fiatal művészei párizsi tanulmányútjaik során kerültek az újabb francia törekvések, főleg a fauvizmus hatása alá; őket nevezték itthon "magyar vadaknak" vagy "neósoknak (neoimpresszionisták), és közéjük tartozott Tihanyi Lajos is. 1908-ban készült festményének, a "Nagybányai utcarészlet"nek kivételes jelentőséget kölcsönöz az a körülmény, hogy az ismert nagybányai motívumot új felfogásban ábrázolja, s ezzel meggyőzően dokumentálja a magyar avantgardizmus egyik törekvésének a plein-air festészetből való elágazását. Tihanyi később részt vett a Nyolcak és az aktivisták mozgalmában is.
      Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  20. Tihanyi Lajos - Önarckép
    1. A Nyolcak művészcsoport tagjainak, akik Cézanne, az expresszionizmus és a kubizmus hatását sajátos magyar valóság-ízekkel ötvözték, kedvelt műfaja volt a portréfestés. Az önarcképek terén Berény és Czigány mellett Tihanyi alkotott a legőszintébben és legkolorisztikusabban. A süketnéma festő arcának kíméletlenül leleplezet torzulása, világra csodálkozása a művész pszichológiai kifejezőerejének legjavát nyújtja. A belső, lelki feszültséggel összhangban áll a modellnek és a háttérnek a kubisták nyomán csaknem teljesen egyneműsített traktálása, a formák merész sarkítása, a vörös átütő dominanciája. Későbbi önarcképei sem árulnak el többet a művészről, még akkor sem, ha az egyiken mesterségének attributumával ábrázolja önmagát.
      Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  21. Tihanyi Lajos - Révész Béla arcképe
    1. A portré arról tanúskodik, hogy Tihanyi közeli kapcsolatban volt a korabeli magyar irodalommal, az Adyhoz kötődő művészek legjobbjaival. Révész Béla - a Nyugat, a Renaissance, a Népszava főmunkatársa - Tihanyi személyes jóbarátjaként is ismert. A festő - mint a korabeli írásokból tudjuk - modelljei jelenlétében dolgozott. A látvány valóságát azonban mindig saját belső meglátásaival, művészi elképzeléseivel igyekezett egyensúlyba hozni. Expresszionistaként, saját intuícióitól vezetve deformálta az arcot, kiemelte a homlokot az intellektus hangsúlyozására. A gesztenyeformájú "tihanyis" szemek merengve messze tekintenek és sötét, keserű vonások dominálnak az expresszionista háborús regény, a "Vonagló falvak" írójának arcán. A portrék hagyományosan balról bevetődő fénye plasztikusan formálja a markáns fejet, melyet kiemel a ruha és a háttér festőien megoldott semleges kék kontrasztja. Az 1910-es években készült expresszív arcképeivel Tihanyi annak a portréfelfogásnak a folytatója, amelyet az egyetemes művészetben egyebek között Greco, Modigliani és némileg Kokoschka képvisel.
      Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  22. Tihanyi Lajos - Trencsén vára
    1. ,,A művésznek úgy kell megalkotni műveit, mint ahogy a mandulafavirágot hoz - írta levelében Paul Cézanne. Tihanyi Lajos -súlyos gyermekkori betegségét követően - éppen ilyen magátólértetődő természetességgel, autodidaktaként kezdett rajzolni.A Fővárosi Iparrajziskolában végzett tanulmányai után 1907-benkerült Nagybányára, ahova 1910-ig eljárt. Még ugyanabban azévben, 1907-ben lehetősége nyílt pár hónapot Párizsban is eltölteni,ahol a Cézanne halála alkalmából rendezett retrospektív kiállításrais eljutott.Hazánk képzőművészeti törekvései első alkalommal az avantgárdtérhódításának idején, a XX. század elején voltak összhangbana nyugat-európai művészet vívmányaival. A Nyolcak (melynekTihanyi Lajos alapító tagja volt) három kiállításán 1909-12 közötta falakon az új század legkorszerűbb festői törekvései tükröződtek.Tihanyi először 1908-ban mutatkozott be festőként a Magyar Impresszionistákés Naturalisták Körének (MIÉNK) II. tárlatán, majdsorra az erdélyi, németországi és amerikai kiállítások következtek.A háború alatti esztendőkben ismerkedett meg Kassák Lajossal,a MA szalonjában 1918-ban rendezte első gyűjteményes kiállítását,s csatlakozott az aktivista mozgalomhoz. 1919-ben a Tanácsköztársaságbukása után emigrálni kényszerült. Rövid bécsi tartózkodástkövetően néhány évig Berlinben élt, majd 1924-től Párizsban telepedettle, ahol a montparnasse-i művészvilág megbecsült tagja lett.Tihanyit elsősorban arcképfestészete tette ismertté és népszerűvéa kortársak körében. Életműve azonban a kiforrott stílusú tájképekbenis bővelkedik. Bálint Aladár, a Nyugat műkritikusaszerint, Tihanyi ,,tájképein is mindig a jellegzeteset, a fontosatemeli ki. Felkutatja a mezőknek, hegyeknek, domboknak, erdőknekvázát, szerkezetét, és e szerkezet uralkodik az érzékien szép,tündöklő színek együttese felett. Az 1910-es évek első felében Tihanyi a nyarakat rendszerint a Felvidékentöltötte. 1911-ben feljegyzései szerint kilenc tájképet készítetta Szepességben, de több olyan művét ismerjük, melyet Nagybányáról,Trencsénről, Körtvélyesről vagy Párizsról festett ugyanebbenaz időszakban. Ady Endre Csinszka által berendezett Veres Pálnéutcai lakásának falán például két Tihanyi kép is függött - azegyik egy Balaton-felvidéket ábrázoló festmény volt. Egyik badacsonyitájképét pedig a híres amerikai műgyűjtőnő, Peggy Guggenheim,Solomon R. Guggenheim unokahúga vásárolta meg.Tihanyi az 1910-es években a kubizmus és az expresszionizmus egyénihangvételű szintézisét hozta létre. Művein, különösen tájképeinazonban az aix-i remete-ként emlegetett Cézanne erőteljes hatásamindvégig érződik. Így van ez az aukción szereplő Trencsén vára címűképén is, mely nagy valószínűséggel az 1912-es esztendőből származik(a szignatúra évszáma nehezen kiolvasható). A formai tömörítés,a kompozícionális zártság, az előadás és a színek drámai ereje jellemzőTihanyi műveire. Itt a kompozíció előterében látható vérszínű,élénkvörös és mályva színű háztetők alkotnak a fák előtűnő lombkoronáinakmély zöldjével és a lankákon sárgálló bozótossal éles komplementerkontrasztot. Ahideg-meleg kontraszt tovább fokozza a szűkkompozíció feszültségét: az alacsony, esőtől terhes fellegek rászakadnaka hússzínű várfalakra, a torony, az erőd komor monumentalitásamégis rendíthetetlenül uralkodik a vidám háztetők felett.Majoros Valéria, Tihanyi monográfusa szerint a művész 1912-estrencséni kirándulásáról hét festménnyel tért haza Pestre, háromaz erdőket, kettő a várdomb utcáit, kettő magát a várat ábrázolta.Utóbbiak közül az egyik 1985 óta a Szombathelyi Képtártulajdona. Tihanyi Lajos művei a budapesti aukciók népszerű tételei,legutóbb tavaly tavasszal találkozhattunk Trencsént megörökítőfestményével.Irodalom: Majoros Valéria Vanília: Tihanyi Lajos. A művész ésművészete. Monument-Art, 2004.

  23. Tihanyi Lajos - Tájkép jegenyefával
    1. Kiállítva:
      - 1973. Magyar Nemzeti Galéria, Tihanyi Lajos Emlékkiállítás 6. tétel
      Aukciónálva:
      - Szerepelt a BÁV 33. aukcióján, 261. tétel, 1974. május